súgó szűrés
keresés

Tari István: Betakarják az eget

Szerző
Tari István
Kiadás éve
2009
Műfaj
vers
Kiadás helye
Újvidék
Kiadó
Forum Könyvkiadó
Oldalszám
125
A szócikk szerzője
Toldi Éva

Tematikai és poétikai fordulatokban gazdag költői utat tett meg Tari István első, 1979-ben megjelent Térzene a majomszigeten című kötetének megjelenése óta. A kisvárosi gyermek- és kamaszkor történetszilánkjai tömör, dísztelen, jelzőket nélkülöző képekben vetítik elénk a fiatalkor gondtalanságát és annak szertefoszlását. Ugyanakkor előáll a világot dokumentálni vágyó lírai beszélő is, aki a közösségi gondokra fogékony, és meghallja az emberek „segélykiáltását” „azon a vidéken / mely átalakulásában valamennyiünket / fölsért fölsértett” (Küldetésemben). Ez a kettősség, a mélyen személyes életérzések és társadalmi-történelmi körülmények verses megfogalmazása végigkíséri pályáját.

A kötöttségeket nem ismerő szabadvers volt jellegzetes műformája. Gyakran fogalmaz epigrammaszerű sorokban. Kötetei azonban azt a folyamatot is bemutatják, ahogyan fokozatosan klasszicizálódik versírása: hagyományos versszerkezeteket, zárt versformákat, megoldásokat alkalmaz. Más úton jár, mint az Új Symposion köréhez tartozó Domonkos István vagy Sziveri János, akik a rímet és ritmust ironikusan alkalmazzák, szabadon és polgárpukkasztóan, a verset harsányan a műalkotás és a dilettáns beszéd határára helyezve. Tari István Fegyvertűz című kötetét négy szonettkoszorú alkotja. Az 1990-es évektől kezdődően a szabadverset is megtartva egyre gyakrabban szólal meg időmértékes versben, ír disztichont, szapphói strófákba foglalja mondandóját. Kedveli a villanellát, a balladát, a rondót. Kísérletezik a bravúros megoldásokkal, a strófa- és sorismétlés lehetőségeit kutatja és halmozza.

A formai kötöttség az életvilág kaotikusságának ellenpontozásaként jön létre. Tari István nemcsak a kisebbségi lét visszásságait éli meg ezekben az években, hanem a háborúba sodródó ország szétesését is tapasztalja. Az 1990-es évek tíz évig tartó háborúja megjelenik Akarsz egy Jugoszláviát? című prózakötetében, de a mindennapok veszélyhelyzetei verseinek témavilágát is meghatározzák. Apokaliptikus képekben rögzíti a háború szörnyűségeit, a pusztulást, a megsemmisülést. Mindezzel szemben jelent biztos pontot a formai fegyelem.

~ című kötete már a nem a „harci zajt” és a fenyegetettséget idézi. Úgy hiszi, eljött a térségben lejátszódó traumatikus események összegzésének ideje, akár versben is. A nemzet és a nép fogalmát szem előtt tartva gondolkodik jelenének kérdéseiről. Küldetésének tartja, hogy közösségéről adjon hírt, s teszi ezt gyakran a metaforikusságot, a köznapi szóhasználatot idéző versbeszédben. Élethelyzete történelmi távlatot kap, ugyanakkor a családi legendáriumba is beágyazódik, amikor megfogalmazza: „azon a napon amelyiken / egy új ország született / későn ébredtem / apámat és nagynénémet emlegetve akik négy / országban élték / le életüket úgy hogy a / szülőhelyükön maradtak / ahonnan nékem / sincs mehetnékem ki ősz fejjel / még csupán a második országnál tartok” (Felülírva). Másutt a háború következményeit summázza szókimondóan (Régi és új harcosok). És felidézi a magyar–magyar kapcsolatok kényes időszakát is: „az európai unió / csicsás követelményeinek / megfelelően golyóálló / üveg választja el immáron / magyartól a magyart – bámulom / azt a gyönyörű fiatal lányt / ki órákon át sorban állt a / tűző napon anyaországa / főkonzulátusánál arra / a bizonyos beutazási / engedélyre várva és most / kék útlevelét szorongatva / felszabadultan hány / a szabadkai parkban” (Golyóálló üveg).

A kötetből kiemelkedik az emlékező, nosztalgikus hangvételű címadó vers. A Betakarják az eget időrendben foglalja össze a költői én életeseményeit, amelyek egy-egy történet köré csoportosulnak. „Kilencvenegy őszén” kezdődik a verselbeszélés egy háborúba szólító katonai behívóval, amit egy „anyaországi” utazás követ. Az elmenők és itthon maradottak közti feszültség, a magyarországi emberek aggódása, a térség történetének véres eseményei helyenként vállaltan publicisztikus fordulatokkal elbeszélve jelenik meg benne. A háborús évek életérzését idézik sorai: „haza akkor a bujdosásba mentem / az elnéptelenedett utak vaksötétjébe / föl nem tehető kérdések erdejébe / a bezárt ajtókkal pulzáló rettenetbe”. Egyfajta verses önéletrajz kerekedik ki belőle, kitér politikusi tapasztalataira: a közösségként létezés rövid ideig tartó örömére, majd a széthúzás és a szolgalelkűség eluralkodására. Nem kíméli az értelmiségieket sem, amikor a róluk elterjedt közvélekedést idézi: „a magyar / írók költők értelmiségiek be vannak / tojva azok is leléptek akik nem kaptak / behívót”. A magánügy közüggyé válik ezekben a sorokban: „közben új országhatárokkal átrajzolták / többször a térképeket és közkegyelemben / részesültünk elszaporodtak körülöttünk / akik valahol már rossz szomszédok voltak / gyilkosként hősnek érezve magukat”. A vers nagy ívet, mintegy másfél évtizedet fog át, az idő múlását a gyerekek felnövése és a természet megváltozása jelzi. Nem sugároz optimizmust a természet sem, a küzdelmes út végén még a fák is elfedik, betakarják az eget. A vers szókimondó, helyenként nyersen közvetlen, az áradó-hömpölygő eseményeit belengi egyfajta, a hősi időknek kijáró pátosz, a whitmani szabad vers legjobb hagyományának megfelelően.

Tari István ebben a kötetben is változatos versformákat alkalmaz. Visszatér az aforizmákhoz is, amikor „régi mozgalmi dalok / ritmusában / ülnökeink állására” írja versét: „székünk a zászló / és / a zászló a székünk” (Székfoglaló helyett). A vershez illusztráció is társul. Tari István ugyanis nemcsak költő, hanem képzőművész is, kötetét maga illusztrálta. Grafikusi érzékét bizonyítja, hogy kötetében tizennégy képvers is található, mindegyikben a szavakból összeálló kép olvasható a hagyományos szintaxis felől is.

Betakarják az eget című kötete is bizonyítja, hogy Tari István „markáns közéleti, politikus költő”, a vajdasági magyar irodalomban „ennek az irányzatnak legjelentősebb képviselője” (Bori).

Irodalom

Bori Imre, Tari István = Uő: A jugoszláviai magyar irodalom története, Újvidék, 2007, Forum Kiadó.

Harkai Vass Éva, Lírai műformák és irodalmi paradigmák Tari István költészetében II. Hungarológiai Közlemények, 2013/3.

Hornyik Miklós, Abbamaradt szülőföld. Utószó = Tari István, Csurran a csillag, Budapest, 2008, Timp Kiadó.

Vajda Gábor, Tari István: Napszél, Kortárs, 2000/5.