Orbán Ottó: Búcsú Betlehemtől

A Búcsú Betlehemtől az 1936-ban született költő harmadik kötete. Talán ebben érhető tetten leginkább korai költészetének átváltása a későbbi higgadtabb, tipikus Orbán Ottó-i hangra. A pálya kezdetét uraló indulat fokozatosan ad helyet a távolságtartó iróniának. A kiemelkedő darabok mellett ez a szemünk láttára folyó küzdelem teszi izgalmassá a Búcsú Betlehemtőlt. Kis Pintér Imre a változásban az állandóságot is meglátja: „Fél szemmel folyvást kívülről is figyeli magát, úgy látszik, Orbán Ottónak létszükséglete ez a fölény. Sőt, mintha egész pályáját ez a tét szervezné meg: egyszerre küzd a nyelvvel, mérkőzik költő-példákkal, önmagával és a világgal – a távolságtartás mind nagyobb bizonyosságáért.” Orbán indulása egyszerre volt könnyű és nehéz, ahogy azt néhány interjú mellett a Honnan jön a költő? című kötetében is elmeséli. Az ostromot Budapesten éli át, apját származása miatt meggyilkolják, ő maga pedig 1945-ben öt évre nevelőotthonba kerül. Itt kezd el verseket írni egy terápiás program részeként, hamarosan szinte csodagyereknek számít. Másrészt mégis hosszan keresi egyéni útját: a kritika sokáig kifogásolja műveiben olvasmányélményei, valamint a fordítások révén elsajátított idegen hangok túlzottnak érzett jelenlétét.

Ebben a kötetben a formai változatosság egyszerre jelzi a bravúros szakmai tudást és az útkeresést. Áradó hosszúságú szabad- és prózaversek váltakoznak többnyire rövid, precízen kimért ritmusúakkal; a népdal – szürreálisabb – tónusát (Nyolc szerelmes ének) és a gyerekvers rigmusait (Homokvár) próbálgató ciklusok történelmi montázsversekkel. (Az utóbbiak közül jellemző a Jeruzsálem megvétele, amely három történelmi síkot vetít egymásra: a zsidó főváros rómaiak által való elfoglalását, a keresztes hadjáratokat és a koncentrációs táborokat.) A hosszú sorok és a rövidebbek közötti átmenet sem csak formai kérdés a költő számára. Mint említett prózai önvallomásában írja: „Az áradó vers lineáris tagolása a monotónia költői lapályát eredményezte […] A hosszú verssor az én esetemben egy gondolkodásmód foglalata volt. És most, annyi kitérő után szembe kellett néznem azzal a kívánalommal, hogy a gondolkodásmódomon kell változtatnom.” (Ebben, mint írja, elsősorban Hölderlin példája, a hölderlini soráthajlások fölfedezése segítette.) Szokása szerint már a címekben és ajánlásokban számos alkotót idéz meg (Csokonaitól T. S. Elioton és Michaux-n át Weöresig), utalásokkal, átvételekkel pedig még sokkal többet.

Ami a korai és a későbbi Orbán Ottóban mindenképp maradandó világképi elem: a lefelé nivellálás. Ebben osztozik nemzedéke olyan alkotóival, mint például Petri György. A kötetkezdő Trónbeszédben a naturális képekkel bemutatott rothadás – a kötet visszatérő eleme – fosztja meg a Berzsenyi-féle időszemléletet a fennköltségétől: „Hervad már koronád, reumás bazalt, / kepleri homlokodról a hódzsungel lerohad / és süllyedő gyönyöröd szeméttelepén / tigris-ronggyal dúlja pofádat a sár”. A rothadáshoz hasonlóan visszatérő motívum még a fagyott világ, a betegség, az ember és állat közötti határ elmosódása (a Götz megszemléli a seregeketben egymáshoz közel mindkét utóbbira példát találunk: „nézni a csillagoktól himlőhelyes eget […] ilyenek vagyunk, akár az állatok…”), a háború és az erőszak, a bezártság és a rabság (Modern töredék: „Napozok. Ragyog a börtön. / Lőtt seb vagyok a földön.”).

Az értelmetlennek mutatkozó világban állandóan megidéződnek a Biblia és a vallás motívumai. Ám ezek sem tudják megemelni a mindennapok súlyát, inkább maguk ragadnak bele. Általánosnak tekinthető igazságot mond ki az Elégia vonósnégyesek számára, T. S. Eliot úr tiszteletére: „Az ég romjaira / zúdul a fekete föld / hulláma.” Az undor és a kiszolgáltatottság közegében talán csak az érzéki gyönyör, a nyár, a fiatalság nyújt átmeneti egyhülést. A kötet címe épp a gyerekkortól, az ifjúságtól való búcsúra utal. Állandóan visszatérő kép a nyár őszbe váltása: „dörren a dombon az ősz, – vissza se tér, amíg élsz!” (Antik); „A nyár roncsain átbukik velünk az év […] Mogorvább ősz jön, mint hiszed” (Lobogj, szerelem); „Legszebb időnk gyümölcsét tépi le az ősz” (Madár). De a nyár sem egyértelmű érték. Az élet valószínű értelmetlenségét is élesebb fénybe állítja: „Itt kérdezi sziklán a fény, vásznon a festék: / honnan hová ennyi mosoly, / a gyász, a győzelem az utcán?” (Szentendre). A Nyár-ünnep ciklus stílusimitációi közül az első (Barokk) szintén az évszak kétarcúságát emeli ki: „Üdvözlégy, nyár! Kegyelmes rothadás”. A kötet záróverse, a Zöld ország fordulópont a költő pályáján. A költő Lator Lászlóval beszélgetve meséli el, miként fedezte föl Dylan Thomas hatására a zöld szín, egyáltalán a színek jelentőségét („Valósággal mellbe vágott, hogy itt a haldoklás és a zöld szín egymás mellé kerül”). Ezzel párhuzamosan nyerte vissza gyermekkorát, „mely a kezdet kezdetétől magában hordta a vad ellentéteket”: „Világomnak, ahogy mondtam, a fekete-fehér volt a színe, és a fordulópont épp ez a vers, a Zöld ország; hirtelen újból beláthattam a már elveszített gyerekkor világába, és paradicsomi tájnak láttam, már láthattam annak is.”