súgó szűrés
keresés

Ottlik Géza: Buda

Szerző
Ottlik Géza
Kiadás éve
1993
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Európa Könyvkiadó
Oldalszám
366
A szócikk szerzője
Thimár Attila

20. századi irodalmunkban talán ez a regény és kiadásának körülményei vetik fel a legtöbb kérdést. Ottlik az Iskola a határon (1959) után hosszú ideig nem jelentetett meg újabb könyvet, s szakmai körökben elterjedt, hogy az Iskola folytatásán dolgozik. Nagy várakozás kísérte a „folytatást”, főképpen azután, hogy a szerző a készülő műből részleteket adott közre folyóiratokban (Híd 1979/11., Jelenkor 1984/12.). A regényt végül Ottlik haláláig (1990) sem zárta le, ám a kézirata nem semmisült meg végakarata szerint, hanem Lengyel Péter szöveggondozásában napvilágot látott 1993-ban. Hatalmas kíváncsiság előzte meg a kiadást, a mű viszont a felfokozott kritikusi érdeklődésnek nem tudott megfelelni, a megjelenéssel egyidős kritikák többnyire fanyalogtak és elmarasztalták a művet, mert nem látták benne az Iskola folytatását esztétikai, elbeszéléstechnikai értelemben.

Az első és legfontosabb kérdés, amelyet irodalomtörténetünk nem tudott megválaszolni, hogy megjelent formájában a Budát befejezett műnek, igazi, teljes értékű Ottlik-regénynek tarthatjuk-e. A Lengyel által kiadott kézirat valóban tisztázott változat, jó állapotú szöveg, de az író mégsem adta ki kezéből mint publikálásra alkalmas művet. Elég csak arra az apróságra utalni, hogy mind az Iskolában, mind a Minden megvan kisregényben és a Hajnali háztetőkben is az egyes fejezeteket sorszámok jelölik, míg itt verbális címeket olvashatunk. Lehetséges, hogy a Buda esetében is egy olyan ősszöveg-változattal van dolgunk, mint amilyen az Iskola esetében a Továbbélők című kisregény volt 1949-ben.

A Both Benedek (Bébé) néven más regényekből már ismert egyes szám első személyű narrátor foglalkozása festő, aki élete nagy összegző alkotását akarja megfesteni egy nagyméretű vásznon Ablak címmel. A képen egyik gyermekkori emléke lesz majd látható, az az érzés, amelyet a kora reggeli konyhából kitekintve a szemközti kopár tűzfalon megjelenő friss, erős napfény keltett benne. Mindezt úgy szeretné megalkotni, hogy belefesse mindazt a tapasztalati anyagot, amelyet egész élete során begyűjtött, s amely szüntelen formálta, átalakította az eredeti „élményt”. Az emlékek fő színtere a Bocskai katonai főreáliskolához, s tágabb értelemben Budához kapcsolódik; a korábbi regényből már ismert Medve Gábor és Szeredy Dániel mellé Hilbert Kornél (Lexi) csatlakozik a baráti társasághoz.

Az irodalmárok, amiképpen az Iskolában és a Budában is, megpróbálták a szereplőket konkrét, biografikus személyekkel azonosítani, ám jobban járunk, ha inkább az emlékekhez, tárgyakhoz, az élethez, az élményekhez kapcsolódás különböző módozatait látjuk bennük, akik így egymás mellé rendezett egységben tudják felmutatni azt a bonyolult működést, ahogy egy emberi lény részt vesz a világ dolgaiban.

A mű nem követ olyan egységes epikai szerkezetet, mint az Iskola, a személyes emlékezet mozgása lesz elsődleges vezérelve az egymás mellé tett fejezeteknek és epizódoknak. Noha a cselekmény fő időszaka a budai Bocskai főreálban töltött évek, mégis nagymértékben és kiemelkedő jelentőségben kerülnek elő későbbi, például 1956-hoz kapcsolható események, illetve az elbeszélő még későbbi életéből vett alkalmak, egészen az 1970-es évekig. A narráció szerint a mű megszületésének indoka más, mint az Iskolában, hiszen itt nem egy másik szereplő számára tisztázandó kérdés miatt gondolja újra életét a megszólaló narrátor, hanem személyes egzisztenciális válságának leküzdésére keres kiutat. Önmaga megértésének folyamata azonban nem egyenes vonalú, logikus rendben épülő szerkezetet eredményez, hanem éppen ellenkezőleg: „öntörvényű” művet, amelynek születését, alakulását nem tudja befolyásolni még a szerző sem. Szegedy-Maszák Mihály ezért nevezete doboz-regénynek, amelynek kerete – első és utolsó fejezete – szilárd, ám a közbeeső fejezetek, részek tetszés szerint cserélgethetőek.

A regény egységét az önértelmezés metaforái hozzák létre: az élet színes pamutgombolyagának szétszálazása, a múlt fényképnagyításainak újravizsgálása, a gyermekkori szövegfoszlányok újrafelfedezése és értelmezése, az élet megélésének mint egy ingyenmozi nézőjének szerepfelvállalása. Ezek a metaforák a szöveg számos bekezdésében előfordulnak, és egymást mindig újraértelmezve, a jelentéseket folyamatosan bővítve próbálják körülírni életünk és világunk megértésének verbálisan eleve kudarcra ítélt folyamatát. A szerző nem ad végleges és összefüggő magyarázatokat, gondolati mozaikdarabjainak összeillesztése a befogadó feladata.

Az Iskolához képest egyik legfontosabb különbség, hogy a Budában a narrátor azzal az időskori énjével vesz részt az elbeszélésben, akinek a felesége már meghalt, s ezért reflexiói közé keveredik az öreg, magányos emberek keserűsége, kiábrándultsága is. Noha a műből kitapintható igazságok hasonló irányba mutatnak, mint korábban, az egész regény alaphangulata sokkal szomorúbb.

Tandori Dezső úgy fogalmazott: „az Iskola evidenciája nem ismétlődhetett meg felnőttien […]”. A gyermekek világán túl már nem lehet olyan művet készíteni, amely hasonlóan szépen és összetett módon mutatja be életünket.

Irodalom

Margócsy István, Margináliák, Ottlik Géza, Buda, 2000, 1993/9.

Bán Zoltán András, Nincs meg semmi, Holmi, 1993/12.

Ács Margit, Budapest Pompeji katonája, Ottlik Géza: Buda, Kortárs, 1994/5.

Szegedy-Maszák Mihály, A folytatás kényszere, = Uő., Ottlik Géza, Pozsony, 1994, Kalligram.

Tandori Dezső, „…szellős ottlikológia…”, Kortárs, 2018/05.