súgó szűrés
keresés

Ottlik Géza: Minden megvan

Szerző
Ottlik Géza
Kiadás éve
1969
Műfaj
regény, elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
348
A szócikk szerzője
Thimár Attila

Az Iskola a határon után (részben annak kezdeti negatív kritikai fogadtatása miatt is) Ottlik keveset publikált, ezért 1969-ben érdekességnek számított az új kötet. A megjelent könyvben nemcsak az új kisregény, a Minden megvan (1968) kapott helyet, hanem a korábban, az 1939 és 1948 között megjelent novellái közül is tizennyolc. A kötet nagyobb része tehát régebbi műveket tartalmazott, ezeket egészítette ki az új írás, ilyen módon különös egységbe foglalva az író fiatalkori szövegeit és a már újabb írástechnikával elkészített művét.

Az elbeszélések különféle élethelyzeteket mutatnak be, néha azonos szereplőkkel (Szebek Miklós vagy Cholnoky Gábor). Közös bennük hogy az emberek közötti kapcsolatok mikroszituációit vázolják fel, amelyekből azok tágabb dimenzióit, alapvető összefüggéseit láthatjuk meg a narrátor nézőpontjából. A Mándy Ivánéhoz hasonló, erősen kihagyásos, elhallgatásos elbeszélésmód a gesztusok és rövid párbeszédek sorozatában mutatja be a történteket, szabad teret hagyva annak, hogy a befogadó gondolja tovább a helyzetet, és ha akar, próbáljon levonni önmaga számára tanulságot. A korabeli és későbbi kritikák is éppen azért bírálták ezeket az elbeszéléseket, mert szűkre szabottnak és nem túl jelentősnek érezték a témaválasztást. A 21. században viszont éppen azért tartják nagyra ezeket a szövegeket, mert kis eszközkészletükkel jelentős gondolatoknak, egzisztenciális és művészetelméleti összefüggéseknek adnak teret. A szerző, mint más műveiben is, az erősen lirizált nyelvhasználatával éri el azt, hogy az elbeszélések szűkre szabott terét és idejét olyan módon tudjuk értelmezni, hogy ne csak a befogadótól idegen pár ember furcsa életszituációját lássuk bennük. A társadalmi háttérről, bármiféle szociológiai vonatkozásról alig tudunk meg valamit, s a narrátor sosem mond ítéletet vagy minősítést a szereplőkről.

Az elbeszélések leghosszabb, leginkább kidolgozott darabja A Drugeth-legenda (1938), amelynek Nyugatbeli közlését maga Babits döntötte el. Az elbeszélés epikai magja egy Drugeth Balázs katonaiskolai tanárhoz kapcsolódó anekdota, azonban mégis az emlékek kibontakozásának folyamata válik elsődlegesen fontossá. Az elbeszélés és az emlékezés központi eleme a meginduló hóesés, amely később az Iskola a határonnak is középponti metaforája lesz.

A fiatalkori elbeszélésekben fontos téma a hétköznapi élet és a művészet megélésnek összekapcsolása. A szereplők foglalkozása vagy művész, vagy szorosan kapcsolódnak alkotói tevékenységhez, s ezért merül fel mindig az alkotás egzisztenciális problémája, miközben teljesen hétköznapi helyzetekről, köznapi eseményekről olvasunk. A sorsokban elsősorban a művészethez (festészet, zene, irodalom) kapcsolódás a fontos, nem a szociális állapot, a társadalmi kontextus bemutatása. Az elbeszélések utolsó darabja, a Két mese is a művészet lényegét igyekszik megragadni, szűkszavúan és groteszk humorral, mint ahogy majd Örkény egypercesei is szólnak. A novellákban a művészlét célja az alkotás maga, s ehhez képest az élet küzdelmei lényegtelenekké válnak, csak a személyes belső, végtelen szabadság szükséges hozzá. A Két mese és a korábbi elbeszélések hatása is azon múlik, hogy a túlzottan didaktikus mondanivalót Ottlik mennyire tudja becsomagolni és eldugni az egyes élethelyzetek általános díszletei közé.

A Minden megvan kisregény epikai cselekményében Jacobi Péter, külföldre költözött hegedűművész érkezik Budapestre egy ünnepi koncert alkalmára, de utazásának elsődleges célja, hogy visszatérjen gyermekkori emlékei közé, az akkori helyszíneket újrajárva megelevenítse az elmúlt éveket, pontosabban azok emlékeit. Az epikai cselekmény csúcspontja, mikor megtalálja gyermekkori barátját, Gryneus Ottót, s ilyen módon újra „megkaphatja” gyermekkorát, de egyben rá kell ébrednie arra is, hogy mennyire megváltoztak ők ketten, milyen messzire kerültek gyermekkoruktól. Noha a jelenetben Ottó kimondja a kisregény címét jelentő metaforát s egyben az egész mű alapgondolatát – „De minden megvan, minden a régi. Meg voltál lepve, mi, öreg?” –, rögtön érezzük, hogy ez a „minden” képlékennyé válik, és a szereplők számára is mást-mást jelent. Gryneus Ottó az anyagi valóság darabjaira gondol, Jacobi pedig az emlékek világának sértetlen épségét érti rajta. Az egész kisregény szövege összes utalásával és metaforájával azon dolgozik, hogy a „minden megvan” fogalom jelentését mi, olvasók is relatívnak érezzük, s ehhez kapcsolódóan átértelmezzük saját tapasztalatainkat, emlékeinket. Míg az Iskola a határonban az elbeszélők a közösen megélt múlt eseményeit értelmezik újra, Jacobi esetében minden emléknyomnak csak személyes vonatkozása van (Gryneus Ottó sem emlékszik gyermekkori kalandjukra), az egyes utcák, épületek hangulatai, az egyes dallamok vagy éppen zajok személyes belső reflexióit mozgatják meg. A történet azért nem válik e túlzott személyessége ellenére unalmassá, mert a narrátor mindig időben szakítja meg az emlékezési folyamatokat, teret hagyva ezzel annak, hogy a befogadó saját tapasztalataival egészítse a történetet.

A gyűjteményesen összeválogatott kisprózai alkotásokkal a Minden megvan átmeneti szakaszt képvisel az Iskola a határontól a Hajónapló, majd a Buda nagyobb szerkesztésű alkotásai felé.

Irodalom

Pályi András, Ottlik Géza: Minden megvan, Tiszatáj 1970/12.

Kelecsényi László, Minden megvan, = Uő., A szabadság enyhe mámora. Ottlik Géza életei, Budapest, 2000, Magvető.

Korda Eszter, Ecset és toll. Az Ottlik-próza vizuális narrációja, Budapest, 2005, Fekete Sas.

Horváth Kornélia, A személyes emlékezéstől a narratív szövegig, Ottlik Géza: Minden megvan, In Szépirodalmi Figyelő 2012/3.