Spiró György: Fogság

Spiró írói pályáján az Ikszekhez (1981) hasonló zajos siker a huszonnégy évvel később megjelent Fogság fogadtatását kísérte. Az egy év alatt hét kiadást megért regény recepciójához ezúttal nemzetközi szakmai elismerés társult, a mű angol fordítását 2015-ben az Egyesült Államokban is méltatták a kritikusok. A Fogságnak szintén az író alapos történeti kutatómunkája jelentette a hátterét, aki a hellenisztikus kor antik és zsidó-keresztény forrásainak áttanulmányozása alapján, az átfogó ábrázolás igényével rajzolta meg a Meditteráneum sokszínű civilizációjának képét. A mű negyven év eseményeit beszéli el, történeti időtávlata az i. sz. 31. évtől 70-ig, a jeruzsálemi templom lerombolásáig tartó korszakot fogja át; a megjelenített világ földrajzi határait a Rómától való távolság jelöli ki; ezen belül Jeruzsálem és Alexandria mint a zsidó és a görög kultúra centrumai játszanak meghatározó szerepet. A regény anyagi struktúráját tehát a szövegbe bedolgozott történeti tudás képezi, melynek a fiktív főszereplő élettörténetének epikai cselekményesítése kölcsönöz művészi formát.

A Fogság prózai megformálása változatos műfajisággal jellemezhető, egyaránt olvasható kalandregényként, utazási vagy történelmi regényként, illetve Bildungsromanként. A recepció egyik visszatérő kérdésfelvetése arra kereste a választ, hogy a mű mennyiben és miként haladja meg a történeti lektűr prózai konvencióit. A regény művészi értéke feltehetően nem az ambiciózus formaújítás terén keresendő, miután Spiró ezúttal is a lineáris időrend szerint felépülő elbeszéléstechnikát választotta a főhős élettörténetének elmondásához. Az epikai megjelenítés jellegadó vonásai többek közt a kalandos történet, a részletekbe menő korfestés, az etnikai, vallási, kulturális sokféleségnek a hétköznapi szokások szintjéig lehatoló ábrázolása mellett a kegyetlen gyilkosságok, erőszaktevések és vérengzések, sőt a testi anyagcsere-folyamatok naturalista leírásaiban ragadhatók meg.

A regény főszereplője a kereskedő zsidó családból származó római polgár, Gaius Theodorus (zsidó nevén Uri), aki 19 évesen egy zsidó delegáció tagjaként indul útnak Jeruzsálembe. Az előnytelen testi adottságokkal bíró Uri legjellemzőbb fogyatékossága, hogy rövidlátó, ugyanakkor ebből származik intenzív szellemi érdeklődése; az értelmiségiként ábrázolt főhőst az auktorok ismeretében és nyelvtudásban való kivételes jártasság jellemzi. A humánstúdiumokban kiművelt ifjú pályája minden buktató dacára jó ideig töretlenül ível felfelé, eljut Jeruzsálembe, együtt vacsorázik Pilátussal és Heródes Antipásszal, majd egy galileai faluban dolgozik, míg el nem jut álmai városába, Alexandriába. Az ókori kultúra metropoliszában Uri részese lesz a társadalmi elit belső köreinek, kiváltságos helyzetének az i. sz. 38-ban kitört antijudaista tömeggyilkosság vet véget. Az alexandriai pogrom leírása nem csupán a történelem első zsidó gettójának felidézése miatt emlékezetes fejezete a regénynek, hanem a Fogság kompozíciója szempontjából is, amennyiben az aranymetszés szabálya szerint szerkesztett műegészben ide esik az aranymetszet helye. A hazatérést követően Rómában töltött harminc év elbeszélését a boldogtalan családi élet, a császár szeretője, Kainisz iránt táplált szerelem, a rövid puteoli-i száműzetés, a pénzkereső munkásélet és Uri halála tölti ki.

Gaius alakja összességében a fiktív szemtanú individuumtípusának irodalmi reprezentációja. A császárkori római birodalom társadalmát és önmagát is kendőzetlen kritikával szemlélő szemtanú végső tanúságtételét életének elbeszélt története foglalja magába. A főhős viszontagságos sorsának nincs önmagán túlmutató, az életét magánéleti, szakmai vagy társadalmi sikerrel igazoló jelentése. A címadó fogság kifejezés Spiró regényében elsősorban a megváltás nélküli, véges emberi léthelyzet metaforájaként értelmezhető. Ezt fejezi ki a történelmi események mellékszereplőjeként fellépő Uri illúziótlan világlátása, amely a megváltásban vakhittel bízó nazarénusokkal való szembenállásában nyeri el tanúságtevő jelentését.

Az írói kommentárból tudható, hogy a Fogság eredetileg Jézus-regénynek készült, s előzetesen Spiró a témát feldolgozó művek jó részét elolvasta. A tervezett koncepciót végül felülírta a szemtanú sorstörténetének elbeszélése, de a szövegben így is helyet kapott egy kulcsfontosságú Jézus-epizód. A Megváltó helyét a történetben az ellipszis alakzata jelöli ki. A küldöttségével a jeruzsálemi Pészachra érkező Uri a börtönben találkozik egy „kövér”, „kopaszodó” galileival, akinek kilétére ekkor még nem derül fény. A férfi elmeséli, hogy vitába keveredett a pénzváltókkal és galambárusokkal, majd szabadulását követően Uri Pilátustól értesül arról, hogy a helytartó három köztörvényes bűnözőt keresztre feszíttetett. A főhős ezután sok évvel később, a nazarénusokhoz csatlakozó és azokat eláruló fiának elbeszéléséből ismeri fel egykori rabtársában Jézus személyét. Uri szemtanúságának tehát fontos része a Jézussal való találkozás, fia mégis hitetlenkedve fogadja beszámolóját: „Nem mondta, hogy ő a Felkent, mert nem volt az! Ember volt, nyomorult, tisztességes ember, mint te vagy én!” Spiró nagyszabású epikai fikciójában a megvakuló zsidó szemtanú igazsága tehát a nazarénusok Messiását nem új vallásalapító prófétaként, hanem a történelem periférikus szereplőjeként, megváltás nélküli, esendő emberként idézi meg. Ennek alapján az eredeti szerzői intenció egy olyan evilági és antropológiai szempontú valóságábrázolásban nyeri el prózai megvalósulását, amely a vallási szféra szentségét is az anyagi világ részeként mutatja be. A kívülállónak megmaradó főszereplő világban elfoglalt helyét ezért is írhatják körül elsősorban a vakság és fogság egymást értelmező fogalmai, melyektől távol áll a feltámadás és a hit misztériuma. Számára nincs sem felszabadulás, sem megváltás, Spiró szemtanújának élete ezért találhatja meg végső soron az ember megváltását hirdető, „rajongó” keresztényekkel való szembenállásban sajátos és csak őt jellemző értelmét.