Illyés Gyula: Hajszálgyökerek

A mű előhangja néhány bekezdés után egyértelművé teszi a biológiai fogalom szimbolikus értelmét. Eredetileg egy alig bővebb címváltozat: „A nemzeti érzés hajszálgyökerei”, még korábban „A közösségi tudat hajszálgyökerei” világította volna meg, hogy mivel foglalkozik a könyvnek is címet adó esszé. A műben olvasható több mint félszáz írás legnagyobb része a nemzeti érzéssel, a vele egyívásúnak vagy azonosnak gondolt közösségi tudattal foglalkozik. „Mi táplálhatja vajon – vagy mi mérgezheti napjainkban a nemzeti érzést?” Ezek a kérdések kamaszkorától foglalkoztatták Illyést, s az idők során válaszai is módosultak. Esszéiben Illyés kénytelen volt óvatosan fogalmazni, ám mégis egyértelmű határozottsággal képviselte kétségbevonhatatlan igazságát. Nem a régről ismert önostorozó magyarságszemlélet jellemzi írásait, Illyés kiáll bármely önazonosságára ébredt népcsoport megmaradási jogáért. Érvelésének megvilágítására és a meggyőzés eszközeként térben és időben távolabbról indulva vezet el a jelenkorig. A címadó írás útirajznak indult, s egy egészen különleges Provence-élményről számolhatott be. A Jeruzsálemben alapított Szent János Gyógyító Lovagrend – a francia király és a Török Porta együttműködésének köszönhetően – az isztambuli rabszolgapiacon váltott ki hosszabb időn át magyar földről elhurcoltakat a hódoltság korában. Ők Provence Régusse nevű alig lakott településén kaptak új otthont. A francia helytörténészek a közelmúlt évtizedeiben mintegy 250 magyar család anyakönyvi adatait gyűjtötték össze. Ők idővel mind franciákká váltak, de most már számon tartják magyar gyökereiket is. A kisváros lakosai, Illyés és az odautazó francia barátai arra az eredményre jutottak, hogy a közösségi érzés gyökerei szétágaznak, el is felejtődhetnek, de az egymásra találás örömteli eseménnyé képes válni. A címadó esszé legfontosabb kulcsmondatai közül néhány még jobban megvilágítja a lényeget. Mi, az emberiség „kibogozhatatlanul össze vagyunk keverve. […] Minél tökéletesebb az együttélés, annál tökéletesebb az egyén. Az ember ettől – a közös élettől lett egyáltalán ember. Jövője is ettől függ." A népcsoportok békés együttélésének egyik igen fontos feltétele az anyanyelvek elfogadása és tisztelete, e jogok hiánya az alapvető emberi jogok sérelmét jelenti. Az általános igazságoktól így vezeti el Illyés az olvasót a magyarságra utaló helyzet felvázolásához: „S ha akadnak mégis országok, amelyek anyanyelvi megkülönböztetéssel honpolgárok százezreit, ha nem millióit – a társadalmi mélypontra nyomják […] Világos, hogy ez az osztályharc újabb formája, s már nem nemzetien, hanem nemzetközien érvényes elvek szerint vizsgálandó és ítélendő meg.” Ezután mondja ki az esszé, hogy a magyar anyanyelvűek 15 milliós közösségéből minden harmadik Magyarország határain kívül él.

Szerves folytatása ennek a gondolatmenetnek a Szakvizsgán nacionalizmusból. Kiindulópontja a Bécsben átvett Herder-díj. (Ezt a díjat 1964 óta kaphatják közép- és kelet-európai művészek és tudósok.) Azt vallotta Illyés, hogy „bár elég sok tinta kifolyt a tollam hegyén az újabb kor nemzeti-nemzetiségi kérdéseinek fölrajzolására: torzító vonást ez a toll nem ejtett, nem bicsaklott le sose az útjáról a nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus árkaiba, s ezért bizonyosra vehető, hogy ez már ezután is így lesz.” Szállóigévé lett a kulcsmondata: „Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért.” E könyvében s máshol is több megnyilatkozásban hangsúlyozta Illyés azt az ugyancsak szállóigévé vált gondolatát is, hogy a magyar irodalom ötágú síp, utalva az országhatárokon kívül rekedt magyar közösségek irodalmára. A nemzettudattal és annak gondjaival foglalkozik Az albigensek földjén is, a 13. századi provanszál-francia múltat faggatva. Montségur várának omladékain állva Illyés felidézi Tiszták című drámájának alapeszméjét: a nemzethalál veszedelmét. E vár bevételével, az eretneknek minősített katharok máglyahalálával „egy egész nemzet kihunyt a történelemből. Ki véle együtt az akkori Európa legtündöklőbb, legmesszebbre fénylő civilizációja. A provence-i trubadúr.” Ezen a dél-franciaországi úton azonban fölteszi az író a kérdést: „Eltűnt vajon valóban teljesen nyomtalanul minden?” A válaszban a provanszál kultúra hanyatlásának árnyalt történetét ismerhetjük meg. Az albigensek ellen indított keresztes háborúban valóban iszonyatos népirtás zajlott, de nem vált mindenki Provence-ban katharrá, s főként nem e vallás tényleges gyakorlójává. A provanszál nyelvet sem irtották ki, ám az a francia királyság későbbi évszázadaiban regionálissá vált. Még ma is több mint egy millió ember tudja használni ezt a nyelvet. A 19. század második felében Frédéric Mistral ismét irodalmi értékűvé fejlesztette, még Nobel-díjat is kapott, a nyelvhasználat mégsem vált tartóssá. „De mégsem tűnt el minden – gyökértelenül.” Ez az országrész a vizsgált korban is az ellenzékiség területe, a felidézett példa szerint kultúrájában is az egyszerű, de kifejező ábrázolás felé hajlik. Az új tapasztalás sem érvénytelenítette a Tiszták gondolatvilágát.

Műfaji szempontból a Hajszálgyökerek igen változatos. Az eszmetörténeti, társadalom- és politikatörténeti írások mellett a különböző művészeti ágakról, leggyakrabban a magyar és a francia költészetről szóló esszék találhatók a kötetben. A könyv végén a fontosabb interjúk is helyet kaptak, köztük különlegességként egy öninterjú, a Három hónap külföldön.