súgó szűrés
keresés

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Szerző
Esterházy Péter
Kiadás éve
2000
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
712
A szócikk szerzője
Smid Róbert

Az Esterházy Péter főműveként számon tartott Harmonia  Caelestis műfaja aparegény (ahogyan a Bevezetés a szépirodalomba-ban szereplő A szív segédigéi anyaregény) – a műfaj sajátos közép-európai zsánerként nálunk a prózafordulattal jelent meg –, címét pedig Esterházy Pál kantátagyűjteményéből kölcsönzi a szerző. Az aparegény mellett történelmi, nemzetségi vagy családregényként is olvasható, azonban az apa figuráján keresztül válik hozzáférhetővé benne a család története és a történelem diskurzusa a 16. századtól a 20.-ig. Nem sokkal a regény megjelenése után a szerző számára kiderült édesapja besúgómúltja, ezért megírta a Javított kiadást (2002), amelynek feszültségét a kétféle archívum által felépített apakép adja: az irodalomé, amely a fikcióban előhívható örökségként teszi jelenvalóvá a családi hagyományt, és az állambiztonsági szolgálatok levéltáráé, amelynek jelentéseiből nemcsak egy egészen más múlt, de egy, a regényétől eltérő múltszemléletet bomlik ki.

A Harmonia  Caelestis két könyvre tagolt, melyek közül az első, a Számozott mondatok az Esterházy család életéből bekezdésnyi fejezetekkel, töredékekben dolgozza fel a család történetét a barokktól a „rangtól és módtól” megfosztottságukig. Az apa itt nemcsak hogy mindegyik Esterházy gróffal azonosítódik (ezek az „édesapámok”), de egy-egy történelmi korszak jellemző szerepével is – például holokauszttúlélőként is feltűnik –, az elbeszélő szólam mindig ehhez képest meghatározott, ezért a narrátor úgy hivatkozik saját magára, mint „édesapám fia”. A regény a történelmet is szövegként, nyelvi jelenségként kezeli, például azt a vezekényi csatát, amelyben az Esterházyaknak kiemelkedő szerepük volt, Esterházy Pál naplóján keresztül idézi meg. A feljegyzések közül kitüntetett helyzetbe kerül az, amelyik a László bátyja által neki odaígért Zöldfikár nevű lóról szól; faramuci módon ez a ló okozta László halálát, ugyanis a csata során megcsúszott a sáros földön. A paripa máskor is visszatér kulcsmotívumként, amikor a fikció és a történetiség kérdéseire reflektál a regény: „Édesapám fia semmit nem talált ki, és ha, megrögzött szokása szerint, a regényírás felé kanyarodván a képzeletére hagyatkozott – hogy például édesapámat a maga állata, paripája hordja a hátán, s ez a paripa: az ő természete, egyéni meghatározottsága, aki tehát édesapámat ismerni akarja, ne a ruha szabását nézze, ne eltanult mozdulataira figyeljen, hanem vegye szeme ügyére annak titkos paripáját –, azonnal úgy érezte (édesapám fia), az így írtakat ki kell hajítania.” Hogy éppen Zöldfikár hívja elő a család dicsőséges helytállásáról és önfeláldozásáról tanúskodó eseményt, az jelzi a szöveg ironikus hozzáállását a legendáriumhoz, és megmutatja a kevésbé hízelgő oldalát az arisztokráciának, hovatovább az örökség ambivalens voltát is.

Az örökség ugyanis nem csak a hagyománnyal való párbeszédként nyilvánul meg a koherensebb, önéletrajzszerű második könyvben. Az Egy Esterházy család vallomásai már a hosszú 20. században mutatja be – a határozatlan névelőnek némiképp ellentmondva – nagyon is konkrétan a nagyapa, Móric, az apa, Mátyás és a fiú, Péter történetét a kommunista diktatúrákban, kitérve a kitelepítésekre és a forradalomra is. Benne egyrészt a kuláklét felől megtapasztalt történelem jut szóhoz, másrészt az íróként való szembenézés az állandó témát szolgáltató saját múlttal. Györffy Miklós meglátása szerint a minden és a semmi feszültsége itt pregnáns szervezőelem, ugyanis bár századokon keresztül minden az Esterházyaké volt, de a fiú idejében már ki lettek semmizve. Ha ezt a regény esztétikai elveire vonatkoztatjuk, akkor viszont nem egy tipikus családi hanyatlástörténetben azonosítható az ellentét, mint inkább abban, hogy a könyv mindent meg akar írni a patinás családról („A múlt nem azért a miénk, mert dicső; de mert a miénk, gazdagok vagyunk, és ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot”), de tisztában van azzal is, hogy „nem fog visszaállni itt semmi, itt soha semmi nem folytatódik, mindig mindent újra kell kezdeni.” A minden és a semmi közötti ellentét végül abban oldódik fel, hogy az elbeszélő nagyon is bennfoglalt a történetében – ahogy azt Szegedy-Maszák Mihály megállapítja, az önéletrajzzal együtt írja önmagát a regény (ennek klimaxa lesz majd a Hasnyálmirigynapló) –, tehát abban, ami maga a család: „én nem rokonságban állok a családommal, hanem része vagyok, az vagyok, én vagyok az.”

A könyvcímpozícióba foglalt vallomásosság, amelyet Esterházy prózapoetikájában is gyakran azonosítanak az áradó mondással, más értelmet nyer, ha az örökséghez mint a saját hagyományon keresztüli önmegértéshez hozzávesszük azt, hogy a Harmonia  Caelestis vendégszövegei a saját életműből kerülnek ki a Termelési regénytől a Hahn-Hahn grófnő pillantásáig (1992). Nem beszélve arról, hogy a ~ felől nyeri el helyi értékét a Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk vallomásos hangvétele is, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy abban nem is annyira a valós szerző, hanem maguk az Esterházyak szolgáltatják a 17–18. századi miliőt. Kulcsár Szabó Ernő az Esterházy-féle vendégszövegekre építő vallomásosságot a „graciőz kötetlenség” fogalmával világítja meg, felhívva a figyelmet arra, hogy ez a próza sokkal inkább a teremtő-előállító 18. századi elbeszélőmódnak a továbbírásaként jelentkezik, mintsem a 19. századi realista, mindent a valóságra mint igazi létre vonatkoztató esztétikáknak. A szólamvezetés nem egyszerűen élőbeszédszerű egyszólamúság, hanem a „a tónus, a regiszter és hangfekvés sokféleségét egyensúlyban tartó, s mindezt a hangnem összetettségében integráló” mondás. Ez a fineszesség jellemzi a regényszerkezetet, amikor a korszakok egymáson átszövődésével – úgy a történeti események, mint a kifejezésformák és beszédmódok elegyítésével – demonstrálja a szöveg, hogy az irodalomban a történelem nem tud nem nyelvileg előállított lenni.

Irodalom

Györffy Miklós, Minden és semmi: Esterházy Péter új regényéről, Vigilia, 2001/2.

Kulcsár Szabó Ernő, „Graciőz” kötetlenség: Szólam és írhatóság Esterházy prózájában = „Nincs vége. Ez a befejezés”: Tanulmányok Esterházy Péterről, szerk. Lőrincz Csongor – L. Varga Péter – Palkó Gábor, Budapest, 2019, Petőfi Irodalmi Múzeum–Prae Könyvek.

Szegedy-Maszák Mihály, A történelem elképzelt hitele, Kortárs, 2000/9.