Juhász Erzsébet: Határregény

Juhász Erzsébet Határregénye a vajdasági magyar irodalom egyik legtöbbet elemzett és hivatkozott alkotása. Érzékeny kérdéseket fogalmazott meg, amelyek aktuálisak voltak keletkezésének idején. Ugyanakkor poétikai váltást is jelentett az Új Symposion második nemzedékével együtt induló Juhász Erzsébet pályáján. Korábbi prózai munkái rendre a bácskai kisvárosok 20. század eleji, kissé nosztalgikus légkörében játszódnak, miközben elmossák a történet körvonalait, s inkább a hangulat megidézésére összpontosítanak. Emlék- és álomtöredékek, lírai futamok szervezik ezen írásokat egésszé. Olyan szereplőket teremtenek, amelyek közül különösen a nőalakok emelkednek ki, akik nem e világban járnak, hanem álmodozók, elvágyódók. Kissé neuraszténikus és elvarázsolt, az anyagi világ helyett a szellemiekre összpontosító személyiségükkel ellenpontozzák környezetüket. Sejtések megfogalmazásáról van itt szó, arról a nyugtalanító, de megfoghatatlan érzésről, hogy valami nincs rendben. A Határregény ezzel szemben nyíltan és közvetlenül, szókimondóan, néha kifejezetten nyersen beszél múltról és jelenről, családi és személyes identitásról, nemzeti hovatartozásról.

A Határregény posztumusz mű, címét a kiadó adta, feltehetően torzóban maradt. Folyóiratokban megjelent novellák sorozatából áll, amelyeket a szereplők és a helyszínek azonossága tesz egységessé. Ezért műfaji határterületen is jár. Legnagyobb része a Patarcsics család szövevényes történetét beszéli el. Szereplői az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területét lakják be. Története a 20. század tízes éveiben kezdődik, szól az első világháborút követő határváltozásról, majd a történelmi határok újabb és újabb módosításairól egészen az 1990-es évek közepéig, a Jugoszlávia széthullásához vezető háborúkig. Azt a tükröztető eljárást alkalmazza, miszerint a birodalmak pusztulása és az egyén bukása párhuzamos folyamat, ezért családregényként és térregényként, Monarchia-regényként is olvasható. A lazán összefűzött fejezeteknek mégsem a cselekménye, hanem a háttértextusa összefüggő. A regény fejezetei regionális helyszínekről indulnak. Az első Újvidéken kezdődik, de Bécs, Budapest, Prága és Pozsony is feltűnik a történet színtereként. A regény többi fejezetében pedig Szabadka, Temesvár, Linz és Graz jelenik meg. A Határregény a tágabb értelemben felfogott közös térség, a kelet-közép-európai szellemiség mibenlétének megjelenítése felé nyitja meg értelmezési horizontját. A bukás és a megsemmisülés a regény minden rétegét átjárja. Az otthonos tér fogalma teljes mértékben kiürül, s ezzel elsőként a kisebbségek szembesülnek. „Ekkor döbbent rá, hogy neki valójában soha sem volt hazája a szó valódi értelmében. Hiába tanították meg vele ennek az országnak a történelmét, nem jegyzett meg belőle semmit. Idegen és érdektelen volt számára minden. Talán azért, mert minden tankönyvben úgy fogalmaztak, hogy hazánk” – mondja a regény egyik szereplője. Póthaza pedig nincsen, „egy messzi, másik Magyarország” a szülők, nagyszülők elbeszéléseiben létezik, de az csupán „anyanyelvélményként” válik valósággá, más vonatkozásban „idegen, valószerűtlen marad”. Ugyanaz az idegenség tükröződik a hálóként szétterülő közép-európai térkép minden szegletében, mindazokban a városokban, ahol a hősök „felmenői születtek, életüket leélték vagy éppen elhagyták szülőhelyüket, hogy egy másik országban telepedjenek le, vagy el sem hagyták, s mégis más ország polgáraivá lettek az előreláthatatlan történelmi zajlások mindent összekuszáló forgatagában”. A határmódosulásoknak nemcsak politikai következményei vannak, hanem megváltoztatják a térségben a személyi és a kollektív identitást is, ami a nevek írásában jut kifejezésre. Megjelenik a regényben „Angeline Nenadovits” – egy szerb női név, magyarosítva, régiesen, ts-sel írva –, majd a névváltozatok sora: Nenádovics – a szerb név magyar átiratban –, majd szerbül leírva: Nenadović. Bájics (Bajić) Cecília magyarosan írott neve mellett is ott a zárójel a szerb írásmóddal. A német vezetéknevű Rösch Lina unokatestvérét pedig – minden bizonnyal elírás következtében – Ross Ödönnek hívják, Patarcsics Miklóst a hatóság szerb nevén, Nikola Patarčićként jegyzi.

Abban a környezetben, ahol a határok gyakran változnak, a nemzeti identitás is határidentitássá válik. A regényben szövevényes rokonsági kapcsolatok, a családon belüli nemzeti hovatartozás, rokon- és ellenszenvek kaotikus együttese rajzolódik ki. A Patarcsics család jellegzetes példája a „teljes zűrzavarnak”, ami a nemzeti hovatartozás tisztázatlanságából ered. Miklós „végeérhetetlenül kóvályog” nyelvek és identitások között, és mindennél jobban szeretné, ha identitása szilárd lenne: „már nem volt se bunyevác, se szlovén, de még nem volt igazán magyar sem. Pedig úgy érezte, ha egyetlenegyszer igazából át tudná érezni, hogy ő magyar, az lenne a révbe jutás, minden földi jónál nagyobb gazdagság”. A nemzeti és a nemi identitás az ő személyében fonódik össze. Úgy érzi, ha nemzeti önazonossága tisztázódna, az nemcsak egész személyiségét változtatná meg, hanem akkor válna „igazi férfi”-vá is.

A regény gyakran láttatja a világot „mindent összekuszáló forgatagként”. Nem a boldog békeidők nosztalgikus Monarchia-világa éled itt újjá, mint például Herceg János Módosulások című regényében. A Monarchia a Határregényben mocsár, amely lehúz, amelyben folyamatosan rosszak az érzékelés körülményei, a táj állandó ködben úszik, amelyben csak eltévedni lehet, belőle kivezető út nem létezik. A bezártságélmény és a dezorientált összevissza szaladgálás, a menekülés kísérletei adják vissza a vidék emberének történelmi tapasztalatát. Végezetül említésre méltó, hogy tudós szerző munkája is a Határregény. Juhász Erzsébet Tükörképek labirintusa című doktori értekezésében a kelet-közép-európai irodalmakban kimutatható Monarchia-életérzés ábrázolásmódjait vizsgálta, s következtetéseit alkotó módon kamatoztatta regényében.