Nagy László: Himnusz minden időben

Nagy László erőteljesen megnyilatkozó, a küzdő életelvre hangolt költőiségét (Rege a tűzről és jácintról) már az 1957-es kötetében (Deres majális) elemien megrázkódtatja az 1956-os forradalom leverése. A megszállás és a terror légkörében a már kiküzdött, bajvívó elvű, metaforikus világnézet válságba kerül, a költő újrakezdi létbizalmának megteremtését. A Himnusz minden időben c. könyvében – az első ciklusban még a nemzeti és személyes katasztrófahelyzetet is erősen tükröztetve (A jövő vacogása; Várom a havat; Karácsony, fekete glória; A falak négyszögében) – költői programjának jogosultságát perli vissza. A művészelődei magatartásából (József Attila!; Csontváry), Bartók-modelljéből (Bartók és a ragadozók), 1956 lázadó tapasztalatából (A város címere; Vendégek jövetele) és a folklórból (Ki viszi át a Szerelmet) felsugárzó példák a létet humanizálni akaró igényt erősítik fel. A kötet nagyobbik részének verseit e céltudatos költői erő lendülete, a perspektívakeresés, az eszményi értékek képviselete, a drámai, de reményelvű létszemlélet hatja át.

A küzdés értelmének ismételt költői megformálása az emberi történelem útjának és perspektíváinak átgondolása révén valósul meg. A történeti szempont Nagy László korábbi alkotói periódusait is jellemezte már, de ekkor konstruálódik távlatos mértékké. A kötet olyan versei vallanak erről, mint a Bartók és a ragadozók, a Vendégek jövetele vagy a József Attila!, amelyek az ember históriai szerepét az etikus művész küldetésével egyidejűen mérik fel. A kötetcímet adó Himnusz minden időben történelemfilozófiai tanulságsora Az ember tragédiájába koncentrált madáchi konstrukció sűrített analógiáival, a jövő bizalmát keresve követi végig az ember progresszív cselekvési programjának mintáit. A könyv élére helyezett mű alapgondolata – híres társverseivel, a Tűz és a Ki viszi át a Szerelmet című alkotásokkal együtt – Nagy László történelmi bizalmat kutató, meditatív viaskodásainak (Szárnyak zenéje) eredménye. A történelem küzdelmes tapasztalatait, a mítoszok bináris oppozíciókra építő képi formáit és a konkrét társadalom analízisét integráló háromdimenziós Nagy László-versmodell és az ugyanilyen szerkezetű versalany (a költői lélek alteregója) benne hirdeti ki végleg az 1956-ot követő katasztrófa utáni újjászületését. A Ki viszi át a Szerelmet e mitologikus karakterű központi „versszereplő” önfelismerését s a heroikus tudat szerkezetének képletét adja. A Tűz – harciima-szerű, önerősítő rítus keretei között – a történelmi ember forradalmiságának egyik fő inspirálójához, a mitologikus héroszok szimbólumához szól, s tengelyre állított versképével vizuálisan is a ragyogást jeleníti meg.

A kötetben kristályosodó létbizalmat s az emberi értékekért folyó küzdelmet a kötet hangsúlyos helyén álló – s a szerző már kiforrott „bartóki” (remitologizációs) poétikáját tisztán megtestesítő – Menyegző című hosszúvers szintetizálja. Az emberi kiteljesedést gátló kor ellen Nagy László „bartóki” erővel mozgósítja a folklór képi és szemléleti eszköztárát. A szirtfokon álló ifjú pár mindenségnek feszülő eszméiben egy 20. századi új világkép morális és közösségi vonásai nyilatkoznak meg. A műben formateremtő erővel tűnnek fel az (archaikus) teremtésmítoszok gondolati, képi és szerkesztési vonásai. „Mert ingereink hérosziak”; „mi vagyunk a tűz […] kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen” – hangzanak föl a mítoszok hősképét, univerzális arányait, teremtő szándékait, szoláris szimbolikáját és bináris osztályozását újrateremtő sorok. A mítoszi aurában bemutatott emberpár éteri ragyogásban: a fény, a kozmosz, a jövő, a humánum képviseletében áll szemben a történelmi és a morális káosz okozóival. A negatív mítoszi póluskör képeibe öltöztetett „csíra-ölő” árnyú vének, a kopárság, a terméketlenség, a szellemi sötétség csapataival szemközt e hősök a lakható, a boldog világot képviselik. A Menyegzőhöz hasonló mítoszi sorselemzés bontakozik ki A Zöld Angyalban is. A címadó figura csak a nevében angyal: valójában éppen úgy a káosz, a romlás küldöttje – az elszabadult vegetáció szörnye –, mint a Menyegző romlást hozó vénjei és vendégserege.

Az 1956 fájdalmára reflektáló (Vadászok lépnek; Varjú-koszorú), a feleségéhez írt szerelmes (A forró szél imádata; Vérugató tündér), valamint a bolgár tanulmányutak örökségét hordozó (A versmondó; Dzsongolszka) művek mellett kiemelt figyelmet érdemelnek a kötet portréversei. A Csontváry, a Bartók és a ragadozók, a József Attila! karakteresen hordozzák azokat a poétikai jegyeket, amelyek a későbbi Nagy László-kötetek művészarcképeiben is mértékadók lesznek. Az arcképek gyakran önportrék is, az elődök ezért egyszerre kultúrhéroszi példázatok és a költői személyiségből formált, mitizált küzdőtársak. Meghatározó tartalomként tűnik fel bennük a világ épségének őrzése, a „Világügyelő Férfi” archaikus mítoszi öröksége. Így lesz Csontváry „a Nap fia”, „gigászi vörös szemgolyó a kételyek fölött”, Bartók „új ritmikájú sárkányölő”, József Attila pedig, „a Mindenség summáslegénye”, „vérszagú szörnyekkel” vitázó emberhős, aki a kultúrhérosz vonásai mellett a „glóriás” ember stigmáit is viseli. A kötet gondolati és poétikai irányai – majd ezek modulációi – meghatározóan alakítják Nagy László további költészetét.