Márai Sándor: Ítélet Canudosban

A hetvenes évek a leggazdagabb alkotói időszakot jelentik Márai Sándor emigrációjában, az írói pálya késői virágzásának tekinthető. Nem csak az jelzi, hogy 1968–1980 között hat új kötete jelenik meg, hanem az is, hogy (néha évtizedekkel) korábban elkezdett művei közül többet befejez, és ekkor kerül az olvasók elé (Rómában történt valami; Föld, föld!...). E művek az összegző, a világot és önmagát is az élettapasztalatok, távlatok alapján értékelő írót mutatják. Már nem a lélektani elemzéseket nyújtó szerzővel találkozunk, mint 1948 előtt: Márai ekkori regényeinek alapmotívuma a megérteni akarás. Ezekben a művekben örök történelmi kérdések keverednek személyes dilemmákkal. Ennek megvalósítására írta történelmi paraboláit (egyesek szerint e művek áltörténelmi regények), melyeket két nagy téma köré szervezett: van-e igazság a történelemben, vagy csak megalkuvások, kiegyezések, illetve van-e olyan helyzet, amiben valakinek kizárólagosan igaza van. „Hitelesítésül” több alkalommal választ – Erősítő; Ítélet Canudosban – szakértőt, írástudót regénye narrátorául, hogy reális képet sugalljon az eseményekről, és azok értelmezéséről egy adekvát személyen keresztül. E kötetek közös jellemzője a történet által feltett „miért?” kérdésének megválaszolása: az Ítélet Canudosban a lázadás, az anarchia, a Rómában történt valamiben a megalkuvás, az önző érdekekért mindent feladás, az Erősítőben a megtérés, a személyiséggé válás és bármilyen jellegű hit kényszerű vállalása, a Harminc ezüstpénzben az árulás és a mindent felülíró saját igazság után kutatva. E regényekben azt is sugallja, hogy az egyén igaza mindig döntőbb, mint az állam/inkvizíció által képviselt, többségi alapon működő igazság, amely magában rejti a szabadság elvesztésének, a személyiség arctalanná válásának esélyét is.  

1970 nyarán jelent meg az Ítélet Canudosban, amelyet két éven keresztül írt. Naplójában már 1958-ban említette a mű alapjául szolgáló Euclides da Cunha regényt, tanulságos könyvnek nevezvén azt. A mű egy lázadás története (1897. október 5-én történt Brazíliában), eseményei jellegzetesen huszadik századi érzeteket keltenek az olvasóban. (Az emigrációs időszak történelmi parabolái között szokatlan módon e művében Márai nem tesz direkt utalásokat, nem ír [fölöslegesen] magyarázó jegyzeteket és nem von erőszakolt párhuzamokat a regényben zajló események és saját kora között.) Cselekménye alig több, mint egy hosszú, egyszerű stílusban megírt párbeszéd, mely a katonákat vezető Bittencourt marsall és a lázadásban résztvevő nő között zajlik. Köszönhető ez annak is, hogy az író egyik legszikárabb fogalmazású művéről van szó: a megszokott áradó stílus, a „Márai-dallam”, a részletes lélektani elemzések helyett itt visszafogott, a tudósításokra jellemző mondatokból épül fel a mű. A regény narrátora írnokként vett részt az egykori eseményekben: Oliver O’Connel a megfigyelő, elemző és értelmező szempontjából beszél az eseményekről. (Kora – 70 éves – lényegében megegyezik a kötet szerzőjének életkorával.) Fontos szerepet kap e gyónásszerű visszaemlékezésben („Felírtam, ahogy tudtam. Más egyébre nem emlékszem Canudosból.”), hogy a múltat felidéző nemcsak elmesél, hanem a halálra készülve el is számol a múlttal. A középpontban egy feloldhatatlannak tűnő dilemma áll: az anarchista lázadók vagy a marsall és katonái által vérbefojtott „demokratikus” berendezkedés képviselik-e az igazságot, a haladást, a történelmi perspektívát? Canudos fanatikus, lázadó, irracionális, Bittencourt demokráciája józannak, megengedőnek tűnik, de ő csak a fegyverek szavával tud érvényt szerezni a rendnek. Lehet-e ideális berendezkedés az, ahol a fegyverek biztosítják az igazságot?

„Két világ, mentalitás, részigazságokat mindkét oldalon fölvonultató életstratégia ütközik a műben […]. Egyik oldalon a fölöslegesnek is helyet adó, a természet felismert törvényeivel harmonizáló szemlélet, a másikon a civilizált ember intelligenciája, látókört szűkítő egyoldalúsága” (Olasz Sándor). Utóbbi miatt a lázadók „Féltek, mert azt hitték, nagy veszély az új rend… Ebben a rendben az ember belülről kiszárad, már nem az, aki volt… Hasonlítani kell a többihez… Ez a nagy veszély.” Egyik oldalon tehát a győztes nélküli öldöklés, a pusztítás értelmetlensége, a „műveletlenség lázadása”, a másik oldalon a szabadság elpusztíthatatlansága áll: „Nem tehetsz semmit. Hiába van ágyúd. Holnapra tíz Canudos lesz Brazíliában. És holnapután száz” – mondja a regénybeli nő a csak látszólag győztes marsallnak, hiszen a hír megérkeztével (a Canudosiak vezetője, a Tanácsadó mégis él, nem őt végezték ki) kétséges, hogy van-e igazán győztes – mint egy háborúban általában. (Az őserdei civilizáció sem jobb egyébként, mert titkosrendőrsége, kémhálózata van azok leleplezésére, akik nem akarnak „eléggé” tagjai lenni Canudosnak.) A mű legkontrasztosabb eseménye a valószerűtlennek ható fürdőjelenet, melyben a Canudost és a civilizációt összekötő nő megfürdik a háttal álló katonák gyűrűjében. E természetes mozzanattal mintha visszatérne a pusztító ösztönök közé valami emberi. De ennél is több történik: Bittencourt és a canudosi nő vitája két, különböző módon megszállottat mutat be – a marsall az általa képviselt rend(szer) befolyásolhatatlan képviselője a civilizáció szabta korlátokkal, az immár átalakult nő pedig a helyenként tisztának látszó, mégis anarchisztikus eszméké. A mű tehát – a legalaposabb elemzést jegyző szerző megfogalmazása szerint – „sötét képet fest az önnön rendszereit óhatatlanul kiépítő emberi együttélésről – ezen keresztül magáról az emberi létezésről.” (Szabó Ádám)

Mégis a regény Tanácsadója, a „próféta” sorsában a San Gennaro vére megváltó hősét idézi: mindketten meghalnak, de egyikük halála sem váltja meg az emberiséget; csak maradandó jelet, szellemiséget hagynak maguk után, azaz haláluk mégsem volt értelmetlen.