súgó szűrés
keresés

Márai Sándor: San Gennaro vére

Szerző
Márai Sándor
Kiadás éve
1965
Műfaj
regény
Kiadás helye
New York
Kiadó
Szerzői kiadás
Oldalszám
186
A szócikk szerzője
Mészáros Tibor

Márai Sándor 1948-ban elhagyta Magyarországot, mint kiderült, végleg. Az emigráció kényszer volt számára:„Az író, aki az anyanyelv rejtettségéből kilép a világba, néma énekes marad. De még mindig méltóbb a szellemi emberhez, vállalni ezt a sorsot – tehát a hallgatást –, mint parancsszóra fennhangon hirdetni azt, amiben nem hisz”jegyezte le 1952-ben írt esszéjében (Egy számkivetett magyar író vallomásaiI.). Erkölcsi, egzisztenciális és művészi alapállása miatt döntött az elmenetel mellett, jóllehet tudta: a magyar nyelvhez való ragaszkodása idegenben süketséget és vakságot jelent számára. Az emigráció évtizedei során a kényszerűség és a nyelvkérdés központi szerepet kapott műveiben is. Az 1948 utáni köteteinek tematikája négy csoportra osztható: valamely műve feldolgozása, átdolgozása (Egy úr Velencéből; Jób …és a könyve; Harminc ezüstpénz; Föld, föld!...), történelmi parabolák (Rómában történt valami; Ítélet Canudosban; Erősítő), a polgári tematika lezárása (Judit …és az utóhang; A Garrenek műve) és a „menekült téma” (Halotti beszéd; Béke Ithakában; Levél Ithakába;San Gennaro vére.)

Utóbbi műve megírásának szándéka már emigrációja évében felbukkant, ekkor említette először naplójában a világot megváltani akaró emigráns történetét. 1957 júliusában német nyelven jelent meg a regény (Das Wunder des San Gennaro), ami eleve magában hordta a számkivetettséget: a fordítás előbb jelent meg, mint a magyar nyelvű eredeti. (San Gennaro, azaz Szent Januáriusz a 4. század elején mártírhalált halt beneventói püspök volt. Talán meglepő, de Márai a szent képét levéltárcájában hordta.) A német edíció terjedelmében fele a nyolc évvel későbbi magyar kiadásnak; elsősorban a történetre koncentrál: a kihallgatásokra, személyes vallomásokra, valamint a vélhető öngyilkosságra. A férfi sorsa, reménytelen számkivetettsége kerül előtérbe, és alig jelenik meg benne a nápolyi környezet. Márai 1965-ben magyar nyelven, saját kiadásban jelentette meg a regényt. A történet szerint az ismeretlen emigráns férfiről az a hír járja, hogy meg akarja váltani a világot, amelyre újra szükség lenne, mert a hit csodavárássá lett, és „a világot csak akkor lehet megváltani, ha áldozatot hoznak.”(San Gennaro vére) A „főhős” nevét nem ismerjük, ezzel is hangsúlyozva az identitástudat hiányát, és azt, hogy sokak sorsát ismerhetjük meg élettörténetéből. (Portréja – mint a Béke Ithakában esetében – három visszaemlékezésből bontakozik ki, ezúttal a detektív, a ferences szerzetes és az emigráns férfi élettársának elbeszéléséből.) A csoda azonban nem történik meg: az idegen leesik vagy leveti magát egy szikláról annak a napnak hajnalán, amikor a kivándorlási hivatal őt Ausztráliába, élettársát az Egyesült Államokba kényszerítette volna. Bár a névtelen emigráns önmagán nem tudott segíteni („Csak az egyes ember, az egyéniség tudja megváltani az embereket”– hangzik a műben), mégis kisugárzással bír. Nem csak egy tébolyult fiú lecsendesítése a példa erre (felidézvén a gerázai megszállott megszabadítását), hanem az is, hogy akik a „gyógyításnál” jelen vannak, belső változáson menjenek át. Mintha a megváltásra készülő idegen másokon tudna segíteni, de saját sorsa felett nem lenne hatalma.

Lehet-e élni egy személyiségek nélküli világban, amikor az ember társak nélkül áll, és van-e más út, mint a magányos individuumé, ha már a tágabb haza sem létezik? A regény „szent hősének” tragédiája, hogy elmenekült ugyan hazájából, de Európa is jellegtelenné vált az európai műveltséggel együtt. Tehát „Az idegenségben megértett sors az egyetemes hontalanság belátását véglegesíti, melynek éppúgy része a haza elvesztése, mint az európai örökség elmúlása.” (Kulcsár Szabó Ernő) A főszereplő halálában, az életből való menekülésében mégis kifejeződik, hogy nem akarja elhagyni a földrészt, inkább itt hal meg, ahová minden köti: életét és halálát is csak egy csodákkal teli földön tudja elképzelni (mintha Európában még hazátlanul is jobb lenne), és meghalni is ott érdemes, annál a bércnél, ahol egykor Ulysses kikötött.

A világot megváltani akaró emigráns története a háttérben egy hazát és országot elhagyni kényszerülő nemzedék regényévé szélesedik, melyben az eltiport forradalom kivándorolt értelmiségeinek is emléket állít a szerző. A mű a Halotti beszéd gondolatiságát, világát is idézi, a lehulló ékezet kicsinységében is egzisztenciális élményeket idéz fel. „Ezek az emberek, akik mostanában a vasfüggöny mögül jönnek, mind ragaszkodnak az ékezethez. Bagnoliban, a hivatalokban, ahol kiállítják az okmányaikat, kiabálni kezdenek, hogy adják vissza nekik az ékezetet. Úgy látszik, ezekben az országokban az ékezet fontos.” Másutt: „Mikor már nincsen ékezetük, nincs anyanyelvük sem.”

A kötet ajánlásának a szerzőtől „elterelő” mondata („Az alakok a regényben az író képzeletének alkotásai, és nem ábrázolnak eleven személyt”) inkább a művet, a regényt szolgálják, mintsem hogy őt elrejteni tudnák. Két beszédes példa: a mű névtelen emigránsának holmija között egy kiszakított naptárlapot találnak, melyen 1948. április 11. szerepel (az író emigrációjának éve és születésnapja). A Napló olvasói is ráismerhetnek a szerzőre, szinte azonos karaktert jegyez le ott és a regényben Benedetto Croce filozófus kapcsán.

A San Gennaro vére az emigráns Márai gondolkodásmódjának enciklopédiája: a nem létező Európa, a száműzött sors, a hallgatás, a nyelvi magány kérdése, kiútkeresés, az otthon maradt kollaboránsok, a tömegember, az öngyilkosság motívuma mind jellemzik az író száműzetésének 41 évét. A hazájából a hallgatás joga miatt távozó alkotó így vall a regényben a száműzöttekről: „Úgy hallgattak, mint akik valami után hallgatnak. Amikor már nincs mit tenni, mert minden megtörtént. Úgy hallgattak, mint akik már nem várnak semmiféle választ.” A száműzöttek számára legalább ez megadatott: a szabad hallgatás.

Irodalom

Botka Ferenc, A San Gennaro vére keletkezéséhez, Irodalomtörténeti Közlemények, 2002/5–6.

Gintli Tibor, Elbeszélői helyzet és anekdotikus narráció. Márai Sándor: San Gennaro vére, Alföld, 2015/12.

Kulcsár-Szabó Ernő, Klasszikus modernség – karteziánus értéktávlatban. Márai Sándor: San Gennaro vére, Új Írás, 1990/5.

Lőrinczy Huba, „…lehet-e megváltani a világot?…" Márai Sándor: San Gennaro vére, Műhely,1996/1–2.