Kovács András Ferenc: Jack Cole daloskönyve

Kovács András Ferenc egyik fiktív alakmása Jack Cole amerikai költő, dalszerző, akinek verseiből már az 1980-as évek végén többet átköltött és közreadott a szerző. Egy interjúban pontosan megadta az évet is, mondván, hogy 1988-ban kezdte el „fordítani” Jack Cole dalait (Csontos). Ekkor már kikezdhetetlen irodalmi ténynek számított a fiktív költői művek valósága, amelyeket a magyar irodalomban Weöres Sándor, Méliusz József és mások hoztak létre. Utóbbi már az 1960-as években megjelentetett néhány Horace Cockery-verset (Aréna, 1967), de a neki tulajdonított egész lírai életmű és a fiktív költő pályáját bemutató esszéregény csak 1983-ban jelent meg (Horace Cockery-Múzeum – Horace Cockery darabokra tört elégiája). Kovács hivatkozik is – mint saját alakmása irodalmi rokonára – Horace Cockeryre, akit Méliusz – ahogy írta – úgy fordított, mint tulajdon magát. Jack Cole daloskönyve a szerzői meghatározás szerint átköltés, ami ugyancsak azt jelenti, hogy ez által a szerző saját magának a megszólaltatója. Méliusszal mintegy egybehangzóan vallja: „a maszkok mögötti sokféleségben is csak én vagyok: pusztán én” (Füzi).

A negyven darabból álló Biciklirodeo c. verssorozatot egy prózai rész zárja (Jack Cole elkárhozása), amely önéletrajzi feljegyzéseket, töredékes irodalmi jegyzeteket, reflexiókat tartalmaz. Ebből az összeállításból ismerni meg John Coleman, azaz írói nevén Jack Cole felmenőit, kezdve a „dinasztialapító” apai ükapával, a nevét régies formában író Kálmáncsehy Jóseffel, aki a „sötét homályból”, Erdélyből származott, és a szabadságharc bukása után hagyta el végleg hazáját. Ő skót protestáns pap leányát vette feleségül az Egyesült Államokban, a Coleman nevet viszont elsőként a nagyapa vette fel. Az írásos családi krónikában szerepel még egy, Kovács írói alakmásai tekintetében fontos bejegyzéstöredék, Lázáry René Sándor felmenőjének neve: „Kálmáncsehy Gyeorgy & Lázary Rebecca által, 1823. december 23-án, Zaáz-Réagen, Transylvania.” Ha ehhez hozzátesszük, hogy őslakó, bennszülött elődje is volt Kovács dalszerző hősének, akkor kijelentése indokolt, hogy tudniillik „egyszerre vagyok én atyafiságban a láthatatlannal, az ezerfajta Amerikával! […] Mert gazdag vagyok én szeretetben, mert sokfele ágazom én szét a hatalmas időben!”

A szerep kötöttséggel jár, de szabadságot is ad. Kötöttséget jelent a hiteles „alakítás” tekintetében, ami egy adott szemléletmód, mondhatni, a lélek és a formák „elsajátítását” feltételezi, de a szabadság megélésének a lehetősége is szerepjáték, minthogy általa az életvalóság és a létezés kérdéseinek eredeti és újszerű értelmezése jöhet létre. Ezúttal egy kortárs amerikai poéta nyugtalan, felfokozott életérzésén és -szemléletén átszűrve, így pedig térségünk egyént és közösséget illető létkérdései arányaiban vagy kisebbnek, elenyészőnek vagy éppen nagyobbnak, fontosabbnak tűnhetnek. Ezt példázza az „Indián szerenád”, a Minority Blues és a Cape Canaveral Blues. Esetleg azonos súlyúnak tűnnek, és sajátunknak tekinthetjük a költői „létleletet”, illetve a nyelvvesztésre vonatkozó kérdésfelvetést: „Sápadtarcú már a szó / El se mondható soha / Nyelvre szárad megtapad / Csonka törzseken moha / Záporok tüzes vizek / Mossák mint wigwamunk / Mégis együtt él velünk / Déli Szél mondd – kik vagyunk?” („Indián szerenád”). Az idézett versszak összecsengő sorvégei (wigwamunk – kik vagyunk) a költő bravúros rímalkotására vet fényt, jelen esetben a magyar szókészlet egy igen ritkán használt, az egyén passzív szókincséhez tartozó hosszú szava cseng össze egy gyakori, az önazonosságra rákérdező nyelvi egységgel, más esetben pedig szintén három-négy szótagos tulajdonnevek alkotnak rímpárt ugyancsak hosszú szószerkezetekkel, mint amilyenek az odaliszk – Cynthia Kiss, a vár Alabama – a dala blama, a Zanzibárban – fanti bárvan, a Philadelphia – pilled el fia, vagy a Tóth Árpádot idéző indigókék – mindig ó ég. Ahogy más magyar költők, úgy Kovács számára is igazi művészi próbát és kiteljesedést éppen a lehetőségek sokaságának hívására adott válasz jelentett és jelent. „Megízlelni minden ízlést, stílust, korszakot, szavakat, a létek sokféleségét s lehetőleg az idők összességét” – mondotta (Füzi).

A kötet címe Petrarca Daloskönyvét idézi, ami a költő tartalmi, motivikus és formai választásait jelzi előre. Kovács alakmása ugyan egyfajta amerikai populáris kultúrában otthonos költő (a műfajok közül a dalok és balladák mellett gyakoriak a songok és bluesok), de a daloskönyv a nyugati klasszikus kultúrához való szerves kötődés jele; az európai és magyar kulturális-irodalmi hagyományra való utalásokkal, rájátszásokkal, átköltésekkel van tele (Villon, Robert Burns, Arany, Madách, Ady, Babits, Kányádi és így tovább). A költő helyzeteknek és lelkiállapotoknak a sokaságát, érzelmek kavalkádját villantja fel ebben a verssorozatban, mintegy „vándorverselőként”, megadva minden egyes vers keletkezési helyét és időpontját, ilyen formában is széltében-hosszában átfogva hazáját, illetve időben az 1988–1995 közötti periódust. Igazi „ügyességi verseny” a magyarra átköltött Biciklirodeo. Nem egy versből a költőlét válságát, leértékelését, a költészet térvesztését olvashatni ki (Toldott-foldott ballada; Jack Cole gyászdala önmagáért; Envoi – 1994). A Villon Kistestamentumára írt Pótdal. Picinyke testamentum 39. utolsó előtti strófája szintén ezt a kérdést erősíti meg: „Kifogytam mindenemből / Semmit sem adhatok / Nem írok: tépelődöm / Nem élek: csak vagyok / Talán anyám sem érti / Sem Philadelphia – / Papír fölé hajolva / Mért pilled el fia”. Maga a létrehozott lírai mű, a ~ viszont pontosan az ellenkezőjét állítja, köszönhetően gondolati és nyelvi gazdagságának, valamint a virtuóz módon használt formák változatosságának.