Nagy Gáspár: Kibiztosított beszéd

A  Halántékdobban (1978) kibontakozó Nagy Gáspár-i poétika a következő két kötetben tovább gazdagodik. A Földi pörök (1982) a neoavantgárd eszközök még tudatosabb beépítéséről tanúskodik. „Játékból és tragikumból teremt olyan attitűdöt, melyben a személyiség határozott ítélkezése, tehát tudatos eszmélkedése és morális-gondolati ereje a bemutatás groteszk elemeiben is megnyilvánul. […] A Kibiztosított beszéd című kötet szoros egységet képez a Földi pörökkel, de közvetlenebb, egyenesebb költői beszédű annál.” (Görömbei) Nem volt egységes fogadtatású kötet, Kappanyos András azt az iróniát kéri számon a költőn, amely mind erősebb szerepet kap nála a nyolcvanas évtizedben. Simon Zoltán épp a „neoavantgarde gyakorlatából ismert nyelvficamok, szócsavarások, alaktani gegek, tipográfiai játékokkal” kapcsolatban hangsúlyozza, hogy „mindez nem divathóbort, hanem az irónia, a paródia, a szatíra segédeszköze, olykor groteszkbe forduló látásmód nyelvi vetülete.” Keresztury Tibor kiemeli „a játékosság tartalmi súlyának megnövekedését”, s úgy összegez: „a jelentéses hallgatások, csöndek, kimondhatatlan, megnevezhetetlen tartalmú meglátások, fájdalmak lírája ez”. Pécsi Györgyi a költői nyelv letisztulását érzékeli: „Racionalizálódott versbeszéde, az elégikus, lágy, borongós tónus mellett egyre radikálisabban jelenvalóvá vált az eszesség tárgyilagossága, keménysége.”

A kötetcím a (költői) beszéd–revolver meghökkentő alapmetaforához rendeli a versszövegeket. Nem független ez az Új Forrás és a Tiszatáj folyóirat körül kirobbant botrányoktól: mindkét esetben egy Nagy Gáspár-vers szolgáltatta az ürügyet az állampárt drasztikus közbeavatkozására. Az Új Forrásban 1984-ben megjelent Öröknyár, elmúltam 9 éves c. vers Nagy Imre gyilkosainak megnevezését, az áldozat eltemetését követeli, alig rejtjelezett módon (az NI monogram többször szerepel a képversszerű – koporsót, sírhantot formázó? – szövegben). A Fiú naplójából c., 1986-ban publikált Nagy Gáspár-vers a Tiszatáj szerkesztőségének leváltásához vezetett: a „harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa” nem csupán 1956-ra utalt, az állampárt vezetője, Kádár János magára vette a Júdásra utaló képet. E két vers szerves része lehetett volna a ~-nek, de csak az 1989-es Múlik a jövőnkben jelenhettek meg kötetben. Mégis meghatározták a ~ hangulatát és szemléletét: a költőt ért támadások és csalódások tapasztalatai átütnek a versek szövetén. A Kvartett felütése először még általánosságban fogalmazza meg ezt a létélményt: „E rohanó kor pumpál / belénk annyi vérrögöt / s vígan korrumpál / angyalt és ördögöt”, a harmadik strófa azonban az egyes egyének felelősségét is felveti: „még azt számolgatjuk / (sötétben) ki kire lőtt”. Körülveszik őt „az árulásban verhetetlenek” (Verhetetlenek), a szállóige érvényűen megfogalmazott sunyiság légköre: „hallgatni már megtanult, / most tanul hallgatózni...”. Nemecsek Ernő, „a csupa kisbetűs / közlegény” áldozathozatalában ismer magára a költő (A Grund porába), Illyés Gyula, Milan Kundera, Domonkos István, Kodály Zoltán és mások példájával rajzolja körül szellemi holdudvarát. A következő kötet címét adó vers (Múlik a jövőnk) ironikus-groteszk szójátékokból épülő zárlata foglalja össze hangulati-közérzeti állapotát: „nincs nemzedéksiló / de jövőkonzervből élünk / homlokegyenest mások / homlokán zsibbad a bérünk”. Saját magatartását már a kötet elején, a ciklusok elé emelt mottóversében félreérthetetlenül rögzíti ebben a viszonyrendszerben: „Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát” (Most és későn). S bármily komor a kötet hangvétele, a záró darab szintén szentenciaszerű érvénnyel fogalmazza meg „a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölykének” reményét: „a félelmetes penge-arzenált / kicsorbíthatja az É N E K” (Félelmen túli…).

A kötet más ars poétikus versei árnyalják tovább ezt a költői magatartást. A Kés(lekedik) a szó – ahonnan a kötet címadó kifejezése is származik – még a kimondás előtti szorongató állapotot ragadja meg, a Kívánság felvillantja a „köz” elvárását („édes kellemes – szóval ilyesmi legyek”), a Ceterum, ahogy én látom… részletezi is a különböző túlélési stratégiákat [„nyelvével nyal / a nemzet / sőt a költő (is)”] – a megjelenítés iróniája implicite is tartalmazza a szembenállást ezekkel a magatartásformákkal. Miként a Helyzetdal, borítékban prózaversében fogalmaz: „lerombolt múzsák és »fölserdült« folyóiratok, átköphető látszat-kínaifalak […] kellékesek egy érdektelen szuperprodukcióban”. Illúziótlan számvetés, melynek a keserűségét oldja valamelyest a nyelvi játékok virtuozitása, ahogyan Ady egy sorát is ellentétébe fordítja egyetlen hang cseréjével: „rohadunk a forradalomban”.

A kötet szerelmes verseire is rávetül ennek a lefokozott, leszorított világnak a hangulata. Mulasztásokról és veszteségekről adnak számot, „szerelemrokkant vagyok / meg szerelemfakír”, vallja fanyar hangon (Térdben elkaszabolt), másutt a „tested gyújtózsinórja körül matató vak terroristaként” láttatja magát. A kötet hangulati-szemléleti summája a Három megjegyzés: egy válasz c., „Kodály és Illyés ünnepére – 1982” mottójú vers. Az Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versére konkrétan is utaló mű Illyés és Kodály példájából gyűjt erőt a „pontos hanghoz”, miközben „a hirtelen-erősek” és „az olykor-bátrak” magatartásán tűnődik: „majd figyelem őket / mikor az idő átrak vállukra is / – szívük fölé – száztonnákat!” A Kibiztosított beszéd írója nem a maga szerepében bizonytalanodott el, a csalódást az őt körülvevő közeg okozza. Innen az az egyszerre tragikus és ironikus kettősség, amely átjárja a versek többségét. Az idők közepén c. prózavers zárlatában egyszerre villan fel e költői magatartás szilárdságának két tartópillére, a kimondhatatlan kimondásának igénye és az isteni gondviselés, illetve a már-már Arany János-i finom humor: „a többi már a titkokat előhívók kérlelhetetlen hűségén és a papírminőségen múlhat – Ámen.”