Mészöly Miklós: Megbocsátás. Merre a csillag jár?

Mészöly Miklós nemcsak az írástechnikával, az irodalmi szövegek különféle megformálási módjával kísérletezett pályája során, hanem azzal is, hogy a korábban elkészült műveket különböző összeállításokban helyezte egymás mellé, ennek következtében az egyes darabok új és új kontextust, olvasati lehetőséget adtak egymásnak. (A Megbocsátás először 1984-ben jelent meg, a Merre a csillag jár? tizenegy másik novellával és az Elégiával 1985-ben.) Nem kétséges, hogy praktikus, pénzügyi szempontjai is voltak az egyes alkotások új és új kiadásainak, de a minduntalan változtatott kompozíciók új jelentéstartalmakat is hordoztak, s egyes kötetek esetében – mint például a Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) – magának a szerkesztésnek volt külön jelentéshordozó szerepe.

A Megbocsátás. Merre a csillag jár? kötet két nagyelbeszélése (kisregénye) a szerző pályájának a nyolcvanas évekbeli korszakában íródott, amikor a szélsőséges megformálási módig elvitt Film (1976) után visszafordulás tapasztalható a kevésbé kísérleti és könnyebben befogadható írások irányába. Ez az irányváltás egyben újítást is jelentett, mert az ekkoriban írt, hagyományosan anekdotikus elemekből építkező elbeszélések ugyan szabályosak – van kezdetük, végük, epikus cselekmény vezeti végig az olvasót a történeten, vannak szereplők, akik jól elkülöníthetők egymástól, a közöttük fennálló viszony meghatározható –, mégis éppen a narráció különös ereje miatt eltérnek a szokványos formától. Az elbeszélési mód egyrészt aprólékosan részletező és pontos, másrészt oly mértékben hiányos (elliptikus), hogy az egyes történetelemeket már csak szimbolikus jelentéstartalmukban tudjuk figyelembe venni az olvasás során. A Megbocsátás „családtörténetének” cselekményelemei, a gesztusok és az elhallgatott cselekedetek, indítékok önálló jelentést kapnak, s az olvasóban már ezek a jelentések érintkeznek egymással. Az elhallgatás ugyanolyan szerepet kap a narrációban, mint a tényközlés, s ez nem a visszatartott információval kiprovokált olvasói érdeklődést célozza; a szerző így érzékelteti a megértés és megismerés műveletének alapvető módját. Noha a cselekmény egy konkrét időben, a 20. század elején játszódik, az elbeszélés mégis évszázadokon átívelő események, összefüggések, városépítések és hatalmi harcok metszéspontjába kerül, s mint az ókori művek legtöbbje, egyenesvonalú végzetként állítja elénk a szereplők sorsát. Mészöly nem ad semmilyen értékelést a történtekről, de azt is érzékelteti, hogy a nagyon bonyolult és időben is sokszor elhúzódó összefüggésrendszerek miatt az eleve kudarcra ítélt próbálkozás lenne.

A Merre a csillag jár? c. kisregényt annak a Béládi Miklósnak ajánlja a szerző, aki Mészöly pályájának végig figyelmes szemű kritikusa volt, s aki a kezdeti idegenkedéstől eljutott Mészöly elfogadásáig és méltányolásáig. A kisregény epikai cselekménye egy belső lelki utazásnak valóságos utazássá átvarázsolt leírása: elindulás egy meghatározhatatlan ponttól, és megérkezés egy bizonytalan, de ismerős világba. Az egyes szám első személyű narrátor furcsa, idegen (pannon) kisvárosba érkezik, ahol részben minden új és felfedezésre vár, részben folyton otthonos érzések, benyomások között mozog. Az álomszerű mesélésmód abban a bizonytalanságban hagyja az olvasót, hogy egy sajátos módú valóságérzékelést vagy egy álomleírást olvas-e. Az egyes történetelemek inkább foszlányszerűen következnek egymás után, mintsem egy elbeszélt cselekmény egymáshoz kapcsolódó részeként. A kisregényben jelentős szerepet kapnak a párbeszédek, amelyeket a vezetőjéül kínálkozó öregúrral folytat, s amelyek szaggatottságukban egy-egy fontos gondolati vagy akár filozófiai tézist is kimondanak, természetesen irodalmi formában. A szereplők is elvonatkoztatott, áttételes módon értelmezhetők csak, hiszen például az „eladott” Szűz Mária, aki fehér ingben gitáron játszik, és csodálatos hangon énekel, a formális logika semmilyen műveletének segítségével sem magyarázható. A kisregény vége lezáratlan, de nem nyitott kérdés, amelyre az olvasónak kell feleletet adni, hanem felszólítás, hogy kezdjük újra elölről értelmezni a szöveget. Ezzel végső soron egy önmagába forduló folyamatos értelmezési munkára készteti az olvasót.

Mészöly szerint a megbocsátás, a részvét, az elfogadás alapvetően fontos alkatrészei a megértésnek, legyen szó egy másik ember vagy egy könyvbe foglalt irodalmi mű megértéséről. E kötet is e fogalmak köré épít világot epikai és lírai eszközökkel, számtalan vibráló metaforával, ravaszul forgatott, variált motívummal, amelyek az egyes műveken belül ugyanúgy élik életüket, mint a művek között. A téli éjszaka és benne a hóhullás, a holdvilág szerepe egy-egy intim érzés megvilágításában, a magány megélésének szomatikus és reflexív mozzanatai, önmagunk kíméletlen elfogadása mind a két kisregénynek középponti motívumává lépnek elő, de más Mészöly-prózának is kiemelkedő kompozíciós elemei. Az egy kötetbe foglalt két kisregény metaforikus alapokon álló prózapoétikája mind a mai napig mintaadó írógenerációk számára.