súgó szűrés
keresés

Weöres Sándor: Merülő Saturnus

Szerző
Weöres Sándor
Kiadás éve
1968
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
158
A szócikk szerzője
Smid Róbert

A Merülő Saturnus Weöres lírájában a Tűzkút utáni újabb fordulat kötete, amikor ez a költészet nem csupán társadalmi vonatkozású jelentéstartalmakkal telítődött, de új témaként jelent meg benne például az öregség és az elmúlás, sőt a halálkultusz is; a halál misztikuma áll az egész mű homlokterében. Azonban Saturnus már e kötet előtt is visszatérő szereplő volt az életműben a kozmikus líra egyik alkotó energiájaként, tudatalatti áramlatként, a költészeti szféra vezérlő csillagaként, valamint a mindent elemésztő idő megfelelőjeként (Saturnust az antikvitásban gyakran Kronosszal is azonosították). A gyűjtemény darabjai változatos keletkezési idejűek, mert vannak köztük kamaszkori versek és húsz-, illetve negyvenéves kora között írtak is, amelyeket a szerző később átdolgozott. A kötetcímadó nyitódarab pedig éppen az ezekkel az energiákkal azonosított, a bölcseletet az avantgárd szellemmel keverő költészet – nemhiába van T. S. Eliotnak dedikálva a Merülő Saturnus – hanyatlását jelenti be. A Tűzkúttal ellentétben a Merülő Saturnus nem oszlik részekre, és meglehetős műfaji sokszínűség jellemzi, így az eltérő szövegek egymás mellé rendezése dinamizmust, hullámzást és egyfajta nyugtalanságot visz a kötetbe. Ezért követheti a Stonehenge miniciklus őserejű, misztikus, szürrealista képzettársításokkal teli darabjait a Józsefet eladják testvérei c. hosszúvers, majd egy 10. századi örmény egyházfő himnuszainak átiratai (Nareki Gergely himnuszaiból), végül a Négy korál, amely logikai szerkezetével szöges ellentéte a Stonehenge-nek – második darabjában Tamás Attila még rekurzivitást is azonosított, vagyis az egyik egység vége a következő kezdeteként szolgál, illetve a vers vége visszakapcsol a kezdetéhez, így az egész újrakezdődhet. És persze helyet kaptak a kötetben a legkülönfélébb típusú imitációk is, amelyek vonatkozhatnak formára (VázlatfüzetNaplórészletek), személyekre (Kassák Lajosól Goethén keresztül Tolnai Ottóig [Stewardess a repülőgépen]), illetve irodalmon kívüli médiumra is (Budapesti színesfényképek).

Weöresnek Saturnus figuráján keresztül a saját költészetére irányuló reflexiója még hangsúlyosabban megmutatkozik akkor, amikor a forma és az anyag kapcsolatáról szólnak a versek, mivel azok a versformák és a nyelv viszonyára ugyanúgy ráolvashatók: „A sír puha mint japán selyem / és könnyű akár selyem árnya: / ha fölhasadoz nem is egy helyen, / ti emeltétek, fene bánja” (Nevető holttestek). Lengyel Balázs írja: „ha a mitológiateremtés talán nem is, de a mitológiai témaválasztás tovább folytatódik”, mert a Merülő Saturnus stílusjátékai (például itt tűnik fel először Psyché [Psyché] alakja is), pastiche-ai már egy saját mitológiába illeszkednek. A kötetcímadó vers megadja a Merülő Saturnus alaphangulatát azzal, hogy a veszteséget különböző szinteken artikulálja, úgy mint a pásztori idill megbomlását („Elvitték nyájamat.”; „Így állok arccal falnak fordítva”; „már nem hivatásom”), illetve az addigi rend embereinek lecserélését („Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt […] / […] később a királyt, a védő / védtelent, és kardos királyokat fogadtak”). Majd szembeállítja egymással a bölcset és a tudóst, a költőt és a dalnokot, ami egy külső–belső-ellentétet aknáz ki: míg előbbiek valamit magukból hoznak felszínre, utóbbiak külső nyomásra cselekszenek. Ugyanez a negatív átalakulás figyelhető meg abban is, ahogyan a nyáj csordává válik, miután a területet megszálló erők a megszólaló pásztorbotját eltörték. A szöveg egyszerre önmegszólító és szerepvers, így társadalom-, technika- és technokráciakritikája az egyes szám első személyű forma ellenére sem alanyi költeménybe ágyazott. Ahogy viszont a kötet személyes hangvételű verseivel kapcsolatban Kenyeres Zoltán megjegyzi, azoknál két irány azonosítható. Az egyik az öregedés fizikai folyamatairól nyilatkozik meg mindenfajta kétségbeesés nélkül (Vénülő pasas), a másik pedig „a személyesség elhárításának személyes élményét formálja meg”. Ez utóbbiakhoz tartozik a Nagyság c. vers: „Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol / megannyi puhány kandiság […] / […] se fennkölt szobor a sarkon, melyről csurog a vidám verebek és galambok kritikája / nem is őróla – mit bánják, kifene volt? – hanem az életről, kinek szobra nincsen.”

Az a köztesség, amelyet a Tűzkút az orpheuszi és a próteuszi attitűd egymáson való átszűrésével teremt meg, most a személytelen személyesség formájában az egyéni és a társadalmi között is érzékelhető. Hovatovább egyfajta „sem-sem” viszony is kiérződik a kötetből amiatt, hogy bár a mitikusság háttérbe szorul, a tiszta költészet is érvénytelenné válik az össztársadalmi téteket mozgató darabokban (Idill a Horthy-korbanMajomország). A köztesség egyik markánsan új megjelenési formája a Két világ határán c. versben azonosítható Weöresnél: az alvilág és a másvilág, a lent és a fent, a te, a nem te és a te világán túli ellentétek hasadásában jön létre. Ács Pál megállapítása szerint a költeményben nem a létezés pólusairól, hanem a létezés formáiról esik szó; a valós, sárból, agyagból megalkotott alvilágiról és az ideális, örökös létezésről, a halálon túllépő túlvilágiról: „Az alvilágba ereszkedni könnyű, ott mások szunnyadnak, szeretteink / […] De tudsz-e fölszállni oly másvilágba, / ahol te nyugszol? Halld: oly másvilágba, / ahol te nem vagy?”. Vagyis a köztes létezés nemcsak tranzitlét, átmenet, hanem az elgondolása annak, a rálátás arra, ami nem én vagyok, ami nem ott van, vagy túl van azon, ami én vagyok. Itt Weöres egyszerre utal C. G. Jungra, hiszen a túlvilág képeit magunkban is megtaláljuk, a saját tudatalattinkban is szembesülünk velük, valamint Kerényi Károlyra, aki a halálmítoszok fontosságáról értekezett. A fent és lent közötti ellentét feloldása ezért a „bentben” keresendő („Egy lépés önmagadban, befelé, / az eseményen és káprázaton túl / a változatlan űrbe, önmagad / kútjába – ott lakik mind”), de mivel e belső világhoz tragikus tartalmak társíhatók, a kötet jelzi: az énnek saját magához eljutó és önfelszámoló mozgására építő saturnusi költészet tényleg merülőben van – hogy saját magába vagy a feledésbe, és hogy e kettő nem ugyanez-e, az a kötet egyik enigmája.

Irodalom

Ács Pál: Két világ határán: az utolsó fordulat előzményei Weöres Sándor költészetében.In Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történeteiIII. Bp., 2007, Gondolat.

Kenyeres Zoltán: Tündérsíp: Weöres Sándorról. Bp., 1983, Szépirodalmi.

Lengyel Balázs: Weöres Sándor és a Merülő Saturnus. Vigilia, 1969. 9. sz.

Tamás Attila: Weöres Sándor. Bp., 1978, Akadémiai.