Sinka István: Mesterek uccája

Nagyszalonta és környéke, Sinka István elhagyott szülővidéke, Bihar – s más tájaival együtt Békés – élete végéig műveinek meghatározó tematikáját adta. A Mesterek uccája, a lélekben szülőföldjére visszatérő Sinka nagy epiko-lírai műve – kisebb költeményei társaságában – életének utolsó könyveként látott napvilágot. A kötetnek – a címadó műhöz hasonlóan – a múltba pillantó kisebb versei közül a létfelmérő számvetést végző Emlékek Sártallóról („Igaz, most már nem járom / a régi pusztákat, / de ma élek mégis igazán pusztaságon”) és a magányt, az élet múlandóságát lirizáló Útitársaim egyike: a pillangó emelkedik ki. A műfaji szempontból elbeszélő költeményként, hosszú költeményként vagy verses epikaként minősített (1949 és 1966 között megalkotott) Mesterek uccája a költő ifjúkorában megismert paraszti világhoz kötődő kismesterségeknek állít emléket. A lírai dokumentáció hátterében ott áll az idős költőnek a pusztai és a falusi emberről szerzett tapasztalata, a rendkívül nehéz, a kiemelkedésre kevés esélyt adó élet összetett ismerete, a közéjük tartozás élménye s ezeknek az embereknek a sorsát, alakját központba állító poétikai gyakorlata is. A sorsepizódokból felépülő, a bemutatott mesterségek szerint tagolódó, több műfaj vonásait (tájleíró költemény, zsánerkép, elbeszélés, epizód, novella, jellemzés, lélekrajz) szintetizáló mű az ifjúkori földhöz, a paraszti lét szolgálatához kapcsolódó valamennyi meghatározó (összesen tizenöt) mesterség képviselőjét számba veszi. A múltból kiemelt hétköznapi hősök létük teljes szerkezetében: társadalmi helyzetük, makro-és mikrokörnyezetük, valamint belső világuk feltárásával kapnak egyszerre szociografikus és a költői érzékenység plasztikus erejével áthatott ábrázolást.

A mű alapszerkezetét az azonos helyszínen, a mesterek „sikátorában” egykor élt és működött, a környező vidékek földművelő lakosságát munka-, használati és más fontos eszközökkel ellátó kismesterek házait képzeletben sorra járó, lineáris megelevenítés adja. („Mesterek udvara uccányi sikátor, / keskeny telek, / örökké hangos a / szerszámok zajától; / cseng benne a kalapács, / sír benne a ráspoly…”) Az emlékezet ezen ívébe  a térbeli elvet követő epikai szerkesztéssel épül bele az egyes mesterek – a kovács, a kerékgyártó, az asztalos, a csizmadia, a kosárfonó, a kádár, a fazekas, a szitakötő, a rézmíves, a szűcs, a kőmíves, a takács és a többiek – világát térben és időben is kitágító epizód-, jellemzés- és analízislánc. Az író az otthonukat, ide kerülésüket, munkájukat, munkaeszközeiket, családi életüket, valamint belső gondolati és érzelmi világukat is részletesen feltárja. A múltnak ezt az időben régen elsüllyedt darabját Sinka István úgy emeli vissza a jelen idő fényébe, hogy egyszerre kívülről: dokumentatív módon, filmszerűen, és belülről: a szereplők tekintetéből, a személyes sorsokat tükrözve is kamerákat nyit rá. E kettős optikából a maga belső totalitásában válik láthatóvá a magyarországi múltnak ez a számos történeti, nyelvi, etnográfiai és az emberi érték tudatosítására alkalmas szöglete és időszakasza. A mű szociográfiai rétegében a nevek, munkaeszközök és -folyamatok, a tárgyi és a természeti környezet elemei, az életmód, a szokások, a viseletek, az étkezési formák a falukutató irodalomra jellemző módon, sőt – a mindezt hitelesítő, a hősökéhez hasonló sorsból származás, a belülről látás ereje miatt – az elődökét is gyakran meghaladó alapossággal és bensőséggel, nagy komplexitásban jelennek meg. A külső dokumentumokhoz állandóan odacsatolt belső világábrázolás – a külső tárgyakhoz, történetekhez, folyamatokhoz mélyről jövő vallomást, karakteres társadalomkritikát és sokrétű lélekfestést is társítva – éppen olyan fontos szintje a műnek, mint a bemutatott életek külső szociográfiai síkja.

A mű poézise alapvetően a Sinka István költészetében már gazdagon kialakított, a természet elemeiből és a népköltészet tanulságaiból merítő képalkotásra és alakmegjelenítésre épít. Sorsrajzaiban Sinka a szereplők életének a teljesebb társadalmi síkra rávetülő tanulságait is megragadja: a lelki lázongások közepette is újra meg újra kilátástalanságba süppedő karakterekhez a meghatározó történelmi dimenziót is hozzárendeli. A főszereplők sorsuk jobbra fordulását kereső gondolatai az egész egykori Kárpát-medence – a parasztvilághoz közeli – iparos munkát végző alsóbb társadalmi csoportjainak vágyott jövőképét, életmód-váltási igényét is koncentráltan kifejezik. A jellegzetesen egyedített hősök a komorságtól a szeretetéhségig a legkülönfélébb vonásokat mutató karakterek. Ami  szegénységükön túl – a torz jellemű kőműves kivételével – átfogó erővel közös bennük, az a rajongó munkaszeretet, az egymás iránti szolidaritás, az élettel való viaskodás konoksága, az aggasztó szegénységgel történő folytonos szembenézés és a kilábalásra irányuló, de megvalósíthatatlan álmuk. A paraszti civilizáció egyik pillérét fenntartó mesterek életének és környezetének bemutatásában az emberpróbáló munkák mellett helyet kap a társasági lét különböző formáinak: az ünnepeknek, a barátságoknak, a szerelmeknek, a játéknak és a zenének a megidézése is.

A Mesterek uccája legközvetlenebb szemléleti rokonának Görömbei András Veres Péter Pályamunkások című, 1951-ben írott könyvét nevezi. Szerkesztésében, gondolatiságában, írói módszerének alapvonásaiban (sorsrajzok, szociográfiai erő, poétikai eljárások) a vidéki mesterek életét bemutató könyv egyszerre motiválja és egészíti ki a – részben a fejezeteivel párhuzamosan írt – és az életmű legnagyobb összegzésének szándékával született Szigetek könyve (1972) végső változatát.