súgó szűrés
keresés

Illyés Gyula: Minden lehet

Szerző
Illyés Gyula
Kiadás éve
1973
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
179
A szócikk szerzője
Vasy Géza

Az életmű értelmezői hajlottak arra, hogy a Dőlt vitorla (1965), a Fekete-fehér (1968) és a Minden lehet kötet-hármas szerves egységnek tekinthető. Közülük az első és a legkésőbbi kötet megjelenése között csak egy évtized telt el, de már a címek is jelentős változásra figyelmeztetnek. A „minden lehet” fogalomköre egyértelműen a várható hiányokat, a romlást idézi fel. Nem egy verset emelt címmé a költő, mert az egész kötetben Az ígéret megszegése a kulcsmotívum. A kötetcím tehát egyértelműen egy korszak lényegének kifejezésére törekszik.

Az ígéret megszegése első pillanatra az őszre, a közelgő télre utal, ám később a „minden lehet” baljóslatú képei sorjáznak: „Járványok. Hidegzáporú kilakoltatás”, menekülés „a tegnap még miénk-volt völgyből.” A bizonytalanságot „a kétes jövő ellen” felcsaholó juhászkutyák érzékeltetik a záróképben. Illyés történetfilozófiai optimizmusa a hetvenes évekre egyre inkább megrendült. Az Éden elvesztése 1968-ban még egyértelműen a haladás történetfilozófiai meggyőződését fejezte ki, de az ebben való bizonyosság foszladozni kezdett. Az ifjúkor világtörténelminek gondolt „hitreneszánsz” fogalmát most már végérvényesen a rezignáció szkeptikus reménykedése váltja fel. A szkepticizmust fokozta, hogy a hatvanas évek második felében Illyés határozottan még hitt abban, hogy Magyarország számára egyre több lehetőség kínálkozik: „mi – oly ritkán történelmünk folyamán – szélárnyékban vagyunk, használjuk ki a múlt rossz emlékeinek fölszámolására, a teljes összefogásra. Az újkori nemzet ismérvei közt első helyen áll a tartós lelki közösség. Ennek kimunkálását, illetve megerősítését a szellemi élettől várhatja el az ország.” Ugyanakkor látnia kellett, hogy a magyar állam helyzete sem elfogadható. Társadalmi gondok légiója foglalkoztatta. Az ő számára a leggyötrőbb a határon túli nemzeti kisebbségek jogfosztott sorsa volt.

A Koszorú (1970) az egész korszak egyik legfontosabb alkotása, együtt láttatja benne a hazai és a trianoni magyarságot; külön kiemelve a kisebbségeket, amelyek máig nem válhattak teljeskörűen egyenrangúvá az európai polgárokkal. Ez a vers himnusz az anyanyelvhez, ezáltal azokhoz, akik használják és őrzik azt. A mű nem a belenyugvás hangján szólal meg, mert a magyar társadalom, az elesett társadalmi rétegek, a kisebbségi sorsba szétszórt népcsoportok szenvedéseiről, megőrzött hűségéről beszél. A költői én szinte egyetlen lélegzetvétellel, egyetlen mondatban kíván mindent kimondani anyanyelvünkről. Szigorú szerkezeti rend határozza meg a vers daktilusainak ereszkedő ritmusát. A versindítás komor vészhelyzetet ragad meg. Akit a koszorú illet, lefojtva, megalázottan, a fű közt, a gazban él. A gondolati és szemléltető képek a hajszálgyökerek motívumában egyesülnek. Ez azokat a sokrétű érzelmi-gondolati kapcsolatokat jelenti, amelyek az embert közösségeihez, családjához, nemzetéhez és az emberiséghez kötik. A vers záróképében maga a költő és műve kerül a középpontba. A művészt elismerés illeti, de ez elsősorban az anyanyelv tudatos használatának érdeme. A fecske és a falevél is a történelmi tragédiákra figyelmeztet, megjelenítve az 1968-as párizsi diáklázadás és munkástüntetés történelmi kudarcát. A munkások mindössze jobb életkörülményeikért harcoltak, az egyetemi ifjúság viszont a társadalmi rend elfogadott szabályait kívánta szinte forradalmi módon megváltoztatni: legalábbis Illyés akkoriban így látta. Ezért vált versében példává a nagy francia forradalom, és költői világképe 1968-ban is a történelmi fordulatban reménykedett. A vers a fiatalok, a lánglelkűek igézetében született, himnikus hittel felidézi az emberiség útján már százezer éve vonulókat. Az alkotó tudomásul vette a történelmi fejleményt, ám tragédiát vizionált.

Az egyes emberek, a „rendkívüli lények” körülöttünk való szorgoskodása, a „mennybeli harmónia” megteremtésére való törekvése azonban pozitív létfilozófiai gondolatokra ihlette a költőt: „Félelmetes is, de / néha varázslatos is volt / élni.” Szinte mámoros boldogság övezi, semmi sem ellenpontozza a Párbeszéd új házasok közt című írásának idilli boldogságképzetét. Az elmúlás, a halál motívumköre azonban következetesen jelen van a megöregedést most először nyilvánvalóvá tevő kötetben. Az elkerülhetetlenül közelgő öregséget Tithónosz mitológiai alakjában tárja elénk a költő. Ez a lény örök életet kért Zeusztól, de az örökös ifjúságról elfeledkezett, így megöregedett, s bánatában tücsökké vált a palotában. Ott cirpelget, de „dallamtalan már a dal”. Megöregedve Tithónosznak már az örök életre sincs reménye, hisz bármikor eltaposhatják. A lemondásnak ezt a mértékét az alkotó azonban nem fogadja el. A Számadó nem a tehetetlenné vénülő öregember önarcképe, hanem a feladatát tudó, munkára kész hetvenéves férfi számvetése. Életcélját, fegyelmezettségét az Illyés által ritkán megszólaltatott szonettforma is kiemeli: „Őszül a hajam, mélyülnek a redők. / Több egyre köröttem a fiatal. / Vakoskodván érzek szomjú erőt, / legyek a legmesszebblátó magyar.”

A jelennek ez az önarcképe visszautal a 19. századi juhász nagyapára, majd még régebbre, a török kornak az alföldi lápvilágba menekült, templomát is elvesztő népére. A költői én mint annak papja őrzi a megmaradás hitét: „Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.” Nem a halhatatlanság ábrándja irányítja a költőt, hanem az életmű maradandóságának gondja: „Mi bennem – mint benned is – több, nagyobb / annál, mi múló létemmel vagyok? / Fogadj be kas: örök-melegű holnap!” (Hosszú tél)

Irodalom

Izsák József, Illyés Gyula költői világképe. 1950–1983, Budapest, 1986, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Tamás Attila, Illyés Gyula, Budapest, 1989, Akadémiai Kiadó.

Tüskés Tibor, Koszorú = Miért szép? Verselemzések napjaink magyar költészetéből, Budapest, 1981, Gondolat Kiadó.

Alföldy Jenő, Halandó kézzel halhatatlanul, Budapest, 2003, Orpheusz Kiadó.

Rónay László, Hűséges sáfárok, Budapest,1975, Szépirodalmi Könyvkiadó.