súgó szűrés
keresés

Kormos István: N. N. bolyongásai

Szerző
Kormos István
Kiadás éve
1975
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
61
A szócikk szerzője
Vasy Géza

A lírai költészetével megkésve ugyan, de végre beérkezett költő korábbi kötete elégikus-játékos névadása szerint végül Szegény Yorickkal azonosította magát. Új kötetében a clown százféle nevét egyetlen váltja fel: N. N., azaz „nomen nescio”, nevét nem tudom. Az ismeretlen nevű tehát egyetlen, mégiscsak megkülönböztethető személy, akinek azért van betűjele. A Hanyatt a tengervízben című szerelmes versben találkozhatunk először a kötetben az N. N. megnevezéssel: „megvásálta / valaki már a lelkem. / Persze, a testem is vele, / test-lélek nincsen külön, / bármilyen isten figyel: / hűségben csíphet fülön. […] Erdeje háromszögére / körömmel karcolgatom / szerelmem morze-jelét: / dúlt N. N. monogramom.” A költemény a boldog remény verse, amelyet a Kannibál szerenádban a beteljesedés rajza követ.

Kormos István költői világában kiemelt szerepet játszik a víz összetett és sokrétű motívumköre. Az Áldozat (1971) című versében is megmutatkoznak a motívum mitologikus elemei: „Az első kortyot Földanyának, / ne szomjúhoztassa az ember: / pogány reflexeiből egy / mozdulata még megmaradt.” A motívumkör szerepének életrajzi háttere is kettős. Gyermekkorának első éveit Kormos a Szigetközben töltötte. A költő legszebb, legrészletesebb, prózaversnek is beillő életrajzi vallomásából tudjuk, hogy a gyermeket felnevelő nagymama egy mesét talált ki az apa sorsáról, vízbe temetődéséről (A vasmozsár törője alatt). A fantázia teremtette történet feledhetetlen, ám az is lehetséges, hogy érdemi szerzője maga az érett költő. Ezt a személyesített halálmítoszt előzte meg az a gyermeki hit, hogy édesanyja az ő születésekor halt meg. Ez is Kormos-legenda, édesanyja ugyanis majd két évvel később halt meg gyermekágyi lázban, újabb babájával együtt. Az élet és halál vize mint összetett jelkép egymás mellé került ebben a költészetben; s ezt árnyalta, módosította a szerelem a költő számára inkább gyötrelmes, mint gyönyörű motívumköre. A változást a harmadik házasság hozta el a már csaknem ötvenéves férfi számára. N. N. valóban nagyon sokat bolyongott, s még a verseskönyv címéül is ezt emelte ki.

A kötet legterjedelmesebb alkotása a Folyók, amely a vízmotívum leltározó jellegű kifejezése, szelíden mitologikus tárgyalásmóddal: „Nemük s koruk van a folyóknak, / gondoltam nyolc évesen, / térdig állva / a Duna zöld kiöntésében; […] a Duna például öregasszony, / paraszt öregasszony, / mint keresztanyám…” Összesen 44 folyónevet sorol fel a költő a világ minden tájáról. Legvégül kettő képzeletbelit, „titkos-féltett” gyerekszerelmeit: Csungát és Xatandét. „Ha látták palatáblámon / neveteket a nyavalyások, / csak ennyit mondtam: / »Folyók ezek a világban«.” A költői játék a valósággal az emberi létezés mulandóságát, ugyanakkor szépségét is kifejezi. A költemény a vallomástevő vibrálóan mozgalmas létformáira is utal. Az egykori naiv-gyerekes vallásos képzeteket felváltja a személyiség szerves részévé lett vallási – erkölcsi – kulturális hagyománykincs. A középpontban a nagy ősélmény: a karácsony. A bibliai motívumok megformálására a szakralizálás és a profanizálás kettőssége jellemző.

Az ősi, finnugor eredetű, népmesei-népi hagyománykincs is élőként mutatkozik meg a versekben. Két, korábban keletkezett mítoszi-mesei elbeszélő költemény erre a legteljesebb példa, de a tárgyalt kötet több verselemét is említhetnénk. Hommáge-verseiben is egyéni hangon szólal meg a költő. A tájversként is olvasható Ágborisrét Sinka István Ág Boris című versét élteti varázslatosan tovább (Nagy Gáspár). Krúdy Gyula és Mándy Iván történeteinek helyszínei és szereplői s maguk a szerzők találkoznak a Fáklyások jönnek-mennek című vers kísértetes, mesei világában. A Rajz a nap-köszörűsről Wöeres Sándort idézi meg, a Samu király című költeményben profán hangon tiszteleg Kondor Béla előtt, akit barátai Samu bácsinak hívtak. Kondor képeivel Szécsi Margit és Nagy László alakját is bevonja a megörökítendők sorába. Az életműben még gazdagabb a példaképek, költőbarátok névsora: megemlékezik a költő Jékely Zoltánról, Sárközi Mártáról, József Attiláról és Korniss Dezsőről is.

Az utolsó kötet kapcsán különösen lényeges a gyerekkornak és emlék-morzsáinak költői versleltára. Hol az idill villan fel: „Gyerekkor: zöld mezőm!”, hol pedig ennek visszája: „Ha netán idillt szimatolsz / te janicsár! kölökmezőmön, / hol kiscsizmában furulyáltam / két lábon métázó nyulak közt, / nézd nemesi levelem: rokkant / nagyapám fotografiáját” (Medve). Az átlelkesült tárgyak: a cinpohár, a mozsár, egy talicska emlékeztetnek a múltra, az idő múlására, a hűségre. A számon kérő szeretet elégikus hangján szól a nagymamáról. Könnyes mosoly idézi egy dalocskának, a Káka tövén költ a rucának félelemkeltő erejét. Az utolszor kerek világ betlehemes játékában jóslatként hangzik a gyermek számára: „Ne búsúlj, lesz valami EZUTÁN is.” A történelmi idő, az ontológiai idő jellemzésére szolgál egy életkép: a fejőslány fiút szül (Jászol). A személyes életút meghatározó élményét, az első nászt rajzolja meg a Profán mágia, de a szómágiával a költő a történetet legendásította: „Arany iniciálék zengtek / kódexes feneke alatt, / fölöttünk barátrécék úsztak, / szálltak szivárványos halak.” A kötet záró versei már az életút végére utalnak. S persze felmerül a kérdés a költőben: „de utánam, uraim, mi marad?” A válasz a személyes sorsba való belenyugvás mellett („VOLTÁL”) az ellenpontozott hit: „megőriznek valamely versek / míg fénybe nem fullad a tinta”.

Irodalom

Kenyeres Zoltán, Homo mensura, = Uő., A lélek fényűzése, Budapest, 1983, Szépirodalmi.

Lator László, Szekérutak a Notre Dame felett, = Uő., Szigettenger, Budapest, 1993, Európa.

Nagy Gáspár, Október, = Uő., Száz nagyon fontos vers, Budapest, 1995, Lord.

Vasy Géza, Kormos István, Budapest, 2002, Balassi. (Kortársaink)