Baka István: November angyalához

Baka István halála előtt mintegy három hónappal, 1995 könyvhetére jelent meg a November angyalához. A költő ezután még összeállította Tájkép fohásszal (1996) címmel összegyűjtött versei kötetét, amely már posztumusz látott napvilágot. A hat ciklusra tagolt November angyalához átgondolt, tudatos művészi szerkesztés eredménye. A hat – azaz kétszer három – ciklus két nagyobb részre osztható; ezek mindegyike három ciklusból áll, az egységek pedig három, három, illetve hat (kétszer három) verset tartalmaznak. A versek – „kibillentett”, erősen ironizált – zsoltáros hangja teszi funkcionálissá ezt a szerkesztési elvet, felidézve a mise zenei műfajának szerkezetét. A harmadik ciklus jól felismerhetően idézi a mise Credo (in unum Deum) hitvallását, a hatodik pedig az Agnus Dei tételét, így a kötet a mise rituális és zenei műfajának parafrázisaként is olvasható. Ezt az architextuális (műfajok közötti) jelleget azonban ironizálja is a költő: a Credo hitvallása a Gecsemáné ciklusban inkább a kétely vallomása. S nem a hit megszokott formulái ezek a Zsoltárban: „Tudod hogy nem szeretlek Istenem / Hagyj élni akkor tán meg is szeretlek / S hagyj élni engem akkor is ha nem”. Az Agnus Dei a közvetlen Istenhez fordulás tétele. Baka a Philoktétész ciklus több versében is megszólítja Istent, hol vádló hangon, hol kérést intézve hozzá – azonnal tagadva is e kérés értelmét: „jobban élsz a vírusban s a rákban / Mint a tehozzád esdeklő imákban”; a kérésből így csak az Istenre várakozás gyötrelme marad: „Megszabadultam tőled mégis árvád / Vagyok Uram ki várva várva vár rád” (Én itt vagyok). Halványan a mise Sanctus tétele is felidéződik a kötetben: a negyedik ciklus – Tél Alsósztregován –, profanizálva a mise e tételét, a szerelem szentségét énekli meg úgy, hogy a szerelem vagy a szerelem tárgya, a nő nemegyszer isteni attribútumokat ölt magára. Carmen, a szerelem tárgya – „élet / S halál esszenciája” – az ima címzettje, mint azt a kétszeri és háromszori ismétlés nyomatékosítja: „Ellengem holnap dallamát vad / Nevednek: Carmen, Carmenem, / S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak” (Carmen). A Pügmalión olyan mítoszt idéz fel és ír újra, amelynek alapvonása a szerelem és isteni Teremtés egymásra írása, a szeretett lény megalkotása.

A kötet egy másik szervezőelve a hipertextualitás: teljes szövegek imitációja, adaptációja, parodizálása vagy folytatása, rövidítése stb. A Háry János búcsúpohara ciklus újraértelmezi Garay János elbeszélő költeményét, és felidézi Kodály Zoltán daljátékát. A Vadszőlő ciklus az orosz irodalommal korábban – kiemelten a Sztyepan Pehotnij testamentumában (1994) – megkezdett költői párbeszédet folytatja, felszámolva a határokat műfordítás és alkotás között, kétségessé téve az eredetiség hagyományos értelmezését. A harmadik ciklusban a Klepszidra vonja hatókörébe a magyar irodalom hagyományait: Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkjának hősei tűnnek itt fel, visszaidézve a gyermekkor édenét. A Carmen sem csupán Bizet művét idézi fel: maga Baka fordította Alekszandr Blok azonos c. versét. A Strófák is egy opera, Beethoven Fideliójának témáját adaptálja. Az orosz költészet nagyjainak megidézését folytatja a Philoktétész ciklusból az Orosz triptichon: Gumiljov, Jeszenyin és Cvetajeva mártíriuma állít emléket a zsarnok hatalom áldozatainak. A November angyalához zsoltáros hangjához illeszkedik a versek struktúrája. Baka formaművészetének széles palettájáról ezúttal megelégedett egyetlen színnel és annak árnyalataival: mellőzte az anapesztikus és daktilikus ritmusban rejlő lehetőségeket; a kötet minden verse jambikus. Az állandó, monoton jambikus lejtés – Ravel Bolerójára emlékeztetően – makacs ritmusként kíséri a kötet dallamát, nem szűnő lüktetéssel festve alá a nem szűnő fájdalom zenéjét. Ha a ritmika terén „takarékos” is volt Baka, a rímelést tekintve épp ellenkezőleg: szinte minden rímrendszerre találunk példát. Tiszta rímeket azonban csak játékos vagy ironikus funkcióban használ: „s imádj, akár nimfái Pánt! / Vagy nyalogass el, mint a marcipánt” (Pügmalión). Mind az összecsengés megtörésével (kármin – Carmen), mind a gyakori éles áthajlásokkal a jól hangzás, a kerekség feloldására törekszik, a kompozíció harmóniáját disszonanciával ellenpontozza.

Figyelemre méltó a szonettforma gyakori alkalmazása is: lezártságával és kerekdedségével talán az egész kötet lezártságának illúzióját is kelti. A hit általános megrendüléséről, az örök kételyről is szól a November angyalához, mely ellen a forma szemantikája, ráolvasásszerű, öngyógyító hatása mint örök bizonyosság szolgál. A kötet a krisztusi szenvedéstörténet profán újraírásaként is értelmezhető. A szenvedések leghangsúlyosabb oka és paradox módon azok tere az idő: „Klepszidraként lassan lefolyva / Infúzió csöpög belém” (Klepszidra); „időd / Fegyházában sínylődő földi rab, / Keringsz tovább te is” (Van Gogh börtönudvarán). A versekben gyakori gesztus a búcsú, a „Jó volna-e élni mondd” kérdésébe rejtve azt, hogy vajon mit hagyunk itt: „Búcsúzom tőletek barátaim ti / Kik elfecsegve minden titkomat / Csak egyet egyet nem mondhattatok ki / a legnagyobbat a Titoktalant” – szólítja meg saját teremtményeit, Yorickot és Pehotnijt.

A kötet címadó s egyben záró verse, a November angyalához halál és élet himnusza egyszerre: a halott feltámadását énekli meg; a halottét, akinek passióját elbeszélte, akiért misét komponált. Az ősz hagyományos toposzához a költő egyéni mítoszteremtő ereje az angyal lényét társítja, megszabadulni vágyván a halál kínzó magányosságától: „Lennék halottad, s úgy élnék veled, / Ahogy gyökérrel él a föld, a víz; / S bár szemgolyód fehér, akár a gipsz, / Poromból támaszt föl tekinteted.” A kötet záróköve ez; egyszerre szenvedéstörténet is („Lefordítottad fáklyádat, de ma – / Bár kőpapucsban – a szívembe lépsz”), könyörgés is („Jöjj el hozzám”), a feltámadásba vetett remény éneke: „bódít krizantém-szirmod illata, – / Halotti mécs, öröklét lángja tán?” – a kétely feltételes módjától lehorgasztva: „Fejem öledbe hajtanám.”