Galgóczi Erzsébet: Ott is csak hó van

Galgóczi Erzsébet elsősorban éles társadalomkritikájával vált az Emberavatás-antológia (1955) nemzedékének (Csurka István, Kamondy László, Moldova György, Sánta Ferenc, Szabó István, Szántó Tibor) egyik meghatározó írójává. Ott is csak hó van című kötete – pályájának harmadik könyve – erőteljesen szembefordult korai elbeszéléseinek (Egy kosár hazai, 1953) sematikus vonásaival. Az 1955 és 1960 között alkotott tíz elbeszélést tartalmazó kötet – részben az 1956-ot megelőző eseményekre (Éva; Kövesút; Ott is csak hó van), részben a forradalom utáni időszak történéseire reflektálva (Félelem; A vesztes) – alapvetően realista eszközökkel fest képet kora társadalmáról. A kritikai helyzetelemzés egyes novellákban (Emberék macskája; Félelem; Fogódzó nélkül) a realista kereteket megtartva a jelképes-allegorikus beszéd elvonatkoztató síkjára helyeződik át. Néhány mű (Ott is csak hó van; Kövesút) kísérletet jelez az alkotói módszer (a szerző dramaturgiai tanulmányaihoz kapcsolódva elsősorban a filmnyelv felől történő) újragondolására. Galgóczi a kor számos társadalmi feszültségét 1956 eredőjeként mutatja be, a rá következő évek kiúttalan világát pedig az ember romboló természetében jeleníti meg. A szocialista berendezkedés állapotainak a köz- és a magánélet területeire egyaránt kiható festése azonos erővel terjed ki a vidékre (Cogito; Kövesút; Keresztesné halála) és a fővárosra (A vesztes; Fogódzó nélkül; Az ajtó nem nyílik ki).

A paraszti létnek a részben a múltból hozott, részben újabb keletű sorsgondjait a – korlátok közé szorított lét miatti szenvedés és a lázadó kitörés akaratát egymásnak feszítő – Cogito, a kötet első novellája rajzolja körbe. A monológ formában közölt önéletrajzi hátterű elbeszélést – a szerző jellegzetes írói módszerét is alkalmazva – epizódszerű szituációrajzok és dialógusok szakítják meg. Az Emberék macskája és a Fogódzó nélkül című írásokban (s egyéb novellarészletekben) szintén mély tárgyismeretet hordoznak az autobiográfiai vonások: rendszerint pszichológiai elemzésekkel és a sorsfordító létesemények fényképszerű felnagyításaival ötvöződnek. A múlt negatív örökségét a filléres gondok, a napi munkához kötöttség bénító kényszere, a zsugoriság, a beszűkült perspektívák adják, a jelen krízisét pedig a mezőgazdaság „szocialista átalakításának” következtében a földből élőkre zúduló erőszaktevések hordozzák (Keresztesné halála; Kövesút). A főhőst körülvevő emberalakokból – szerelméből is – kádert faragó ideológia torzító hatását a legösszetettebb módon (Sánta Ferenc 1964-es, Húsz óra című művéhez hasonlóan) a Kövesút ábrázolja. (Ez az elbeszélés egyik forrása volt a szerző 1962-ben megjelent Félúton című kisregényének is.)

Noha a kötet művei – Galgóczi származása és kötődései révén – a legerősebb tárgyismerettel a paraszti világot járják körbe, a faluhoz kapcsolódó (ott élő vagy onnan elszármazott) figurák mellett a kor több, a fővárosban élő társadalmi rétegét is hitelesen reprezentálják. A munkásból lett pártvezető, a parasztlányból lett egyetemista, az újságíró, a vidéki származású tanár, a régi polgári világból itt maradt özvegyasszony, a falusi nincstelenből vagy az értelmiségiből lett káder, a kor új szolgálóleánya (a „háztartási alkalmazott”), az öngyilkossá lett presszósnő, a tengődő költő, a politikai karrierista, a pártarisztokrácia és udvartartása sorra megjelennek a városi témájú novellák körképében. A városi főhősök között legerősebben a Fogódzó nélkül és A vesztes (mindkét esetben vidékről származó) főszereplői érzékeltetik az ötvenes évek szocializmusában hányódó életek perspektívátlanságát. A szintén önéletrajzi alapozású Fogódzó nélkül állását vesztett – jellemrajzában az egzisztencializmus vonásait viselő – fiatal újságírónőjének sem a nagyvárosi jelen, sem a falujába visszatérés nem képes kapaszkodót adni. A vesztes a nagyváros párturainak új dzsentri-magatartást kialakító s a sznobokéval keveredő hedonista életéről, a „népi demokrácia” új kasztrendszeréről ad kiábrándító képet.

A címadó (és később csaknem kisregény terjedelművé alakított) Ott is csak hó van 1956 forradalma, a kivándorlás vagy maradás dilemmája köré sűrűsödik. A forradalom végnapjaiban disszidálni akarók egy csoportjának a nyugati határszéli parasztházban játszódó – modellképző, naturalisztikus és szociográfiai vonásokat egyaránt hordozó – története, a közös háztető alá vont különböző embertípusok (a forradalmár, a prostituált, a paraszt, az „asztalosféle” munkás, az énekesnő és a zongorista) a teljesebb nemzet 1956 utáni – egymásnak feszülő – krízisét is megjelenítik. Az egyetlen, a maradást választó szereplőt a halál menti fel döntése következményei alól, a többiek a mű záróképében a házat körülfogó katonák és az itthoni hó csapdájába szorulnak. A novellák több szöveghelyén élesen villannak elő a kor terrorra építő hatalmi légkörét kifejező ítéletek. Az Emberék macskája című írás saját kölykeit kényszerből felfaló anyamacskája, a Félelem közúti balesetének allegorikus értelme közvetett módon is az önkényuralmi évek riasztó atmoszféráját jelenítik meg. A vesztes főhőse egyenesen 1956 áldozataihoz méri kudarcainak ízét: „Ilyen íze lehetett a mésznek, amellyel ötvenhat őszén leöntötték az utcán a temetetlen halottakat”; s „egy új hazát” akar, „ahol ne legyenek kiváltságok kevély, nagy tornyai…, hol minden szögletig eljusson a nap, a tiszta levegő.” A novellákban a különböző formákban újra és újra visszatérő halálmotívum önmagában is nyomatékosan fejezi ki a korszak közérzetét. A kötet fordulatot jelentett az alkotó pályáján: kritikai szemlélete innentől tovább mélyül (Vidravas). A korabeli hivatalos kritika ezért minősítette tévútnak, egzisztencialista utánérzésnek, betegesnek, halál-orientáltnak a kötet munkáit, s az optimizmust és a korral együtt gondolkodó hősöket kérte rajta számon.