Sánta Ferenc: Húsz óra

Az író első regényét, Az ötödik pecsétet fanyalgó értékelések, világszemléleti fenntartások kísérték, a Húsz óra viszont lelkes kritikai fogadtatásban részesült. Sánta ugyan korábban is hangsúlyozta, hogy ő nem marxista, a hivatalos közvélemény nemcsak a rendszer hívének, hanem „szemérmes marxistának” is elfogadta: kortársai a szocialista realizmus irodalomszemléletének diadalaként értelmezték művét. Alig néhány év múltával bekerült a középiskolai tankönyvekbe, s kötelező vagy ajánlott olvasmánnyá vált, miközben szinte azonnal film is készült belőle Fábri Zoltán rendezésében, számos szakmai elismeréssel kísérve (1965). A regény elsöprő sikerét elsősorban az magyarázta, hogy új módon foglalkozott az előző tizenöt-húsz év magyar valóságával. A megjelenített történetben valamilyen mértékig mindenki magára és a történelmivé változó korra ismerhetett. Maga az elbeszélő pedig tanú, aki az általa is megélt történelem ismerete alapján mutat be olyan cselekménymozaikokat, amelyekből egy teljességet felmutató regényegész bontakozik ki.

Sánta szakított a magyar epika leggyakoribb szemléletével, amely a cselekmény időbeli folyamatosságára hagyatkozik, egyúttal arra is vállalkozott, hogy egy homogén perspektíva helyett a személyiségek soknézőpontúságát állítsa a középpontba; megengedve, hogy a múló időben ugyanannak a személynek is módosulhat, változhat a látásmódja. A regény elemei több mint húsz évet, egy hosszú emberöltőt mutatnak fel; ezen keresztül nemcsak egy-két szereplő, hanem egy egész falu s a magyar társadalom történelme is kibontakozik. A cselekmény sokféle idősíkja, a regényalakok polifón nézőpontja befogadói zavart is eredményezhetne, ha nem teremtene meg szerves egységet a kérdező-elbeszélő. A riportjelleget a mű eredeti, folyóiratbeli címe ki is emelte (Húsz órás riport). Az író a régebbi múltról is figyelmesen hallgatja a szereplőket, de egyébként sem az 1956-os gyilkosság foglalkoztatja elsősorban, hanem az: miként történhettek társadalmunkban szörnyű tragédiák, embertelenségek, hogyan kerülhetett egymással szembe a „négy egy vályúból való” cseléd? A társadalmi tabló hitelessége a mű szociográfiai ihletettségére is utal. Igazgató Jóska a falu egyik vezetője, hosszú évek óta az állami gazdaság igazgatója. Az ugyancsak párttag Balogh Antit 1952-ben a nép ellenségének nyilvánították. Bűne – áruhalmozás: fia harminc kiló lisztet küldött postán az éhező családnak, amelyet a hatóság azonnal le is foglalt. Varga Sándor rendőr a forradalom alatt az erdőben bujdosott társaival, majd november negyedike után hazatérve, újból fegyverhez jutva, az első éjjel elindult társával rendet teremteni a faluban. Az ő áldozatuk lesz Kocsis Benjámin, a negyedik cselédsorból származó barát, aki őszintén kimondja elítélő véleményét a „rendteremtőről”. A forradalom napjaiban a helybeliek konfliktusának középpontjába Igazgató Jóska kerül. Rajta kéri számon Balogh Anti az őt ért sérelmeket is: rálő egykori barátjára, de nem találja el. Igazgató Jóska azonban nem áll rajta bosszút, nem engedi elvitetni a rendőrökkel. Ő távlatosan gondolkodik: belátja, hogy Balogh Anti sorsa félresiklásában hibás volt a rendszer, de közben őt is okolja, hogy nem küzdött vele annak helyes útra tereléséért. Igazgató Jóska és Balogh Anti vitája aztán verekedésbe torkollik. Jóskát elragadja szenvedélye: nem tud parancsolni erejének, még barátja karját is eltöri.

A falusiak ismerete saját járásuk határainál alig terjedhetett távolabbra, mégis tudtak minden lényegeset. A rendszert és hibáit azonban másként ítélték meg.  Balogh Anti becsületében sértve állt szemben a rendszerrel, Igazgató Jóska a hibákat javíthatónak gondolta. 1957 után aztán a járás hangadó pártmunkásai elítélik az „átkozott proletárliberalizmus” engedékenységét. Szerintük több embert kellett volna felakasztani: Kiskovácsot – a korábbi nagygazda fiát – is, Vargát is. Igazgató Jóska nem gondolkozott ilyen mereven, bár e korszak ellenségképe részben benne is tovább élt. Fontos szerepet kap a regényben a termelőszövetkezet vezetőségi ülésének jegyzőkönyve is, amely fiktív volta ellenére egyértelműen példázza, hogy a nagyüzemi gazdálkodás komoly távlatot ígérhet mindenki számára. A jelen ezzel együtt a béke és a boldogság pillanatképét mutatja fel, mindezt főként a legrövidebb, lirizáló XII. fejezet, amelyben az asszonyok vacsorafőzéshez készülődnek, s az állatokat hazaterelik a mezőkről. Ami megtörténik, az rendre múlttá válik, de a sebek, a sérelmek tovább élnek a tudatban, s a halálesetek is emlékeztetnek. Az öreg éjjeliőr nem tudja elfeledni két második világháborúban elesett fiát, Kocsis Benjámin felesége nem tudja megbocsátani férje meggyilkolását, s az ajtó sérüléseinek is örökre emlékeztetniük kell a lövésekre. Sem az asszony, sem Balogh Anti felesége nem hajlandó köszönni Jóskának. A Kiskovács család sorsa a történelem farkastörvényeit példázza. Ifjabb Kiskovács kilenc évi börtön után úgy látja, hogy a világ rendje: szemet szemért, fogat fogért. „Még futja az időből, egészen a kötélig!”

Maga a kérdező-elbeszélő a megfigyelő nézőpontjára helyezkedik, véleményt csak a legritkábban formál. Minden szereplőnek van valamennyi igazsága önnön sorsában, életszemléletében: ezek aztán hol erősítik, hol kioltják egymást. Történelemfilozófiai értelemben is van nagyobb súlyú, van kisebb jelentőségű igazság. A részigazságok színképe a regény megírásának történelmi pillanatában azt a felfogást erősíti, hogy az ország jobb úton jár. Hirdette ezt a mű akkor is, ha Sánta pontosan tudta, hogy 1956 forradalmáról csak kihagyásosan, azaz egyetlen falura szűkítve lehetett szólnia, ki sem ejtve a szó igazi jelentését. A Húsz óra regény drámaváltozata 1976-ban, a Rivalda 74–75 antológiában jelent meg.