Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Sánta Ferenc Erdélyben született, tizenhét éves koráig ott is élt, szemléletének formálódásában jelentős szerepet játszott a kolozsvári unitárius kollégium. Életrajzi élményei közül a társadalomban élő személyiség létének korlátozottsága vált számára a legfontosabbá. Mindhárom regényében rokon kérdések foglalkoztatták  ( Az ötödik pecsét; Húsz óra; Az áruló). Az elsőként megjelent mű, Az ötödik pecsét az etikus életmód és cselekvés követelményeivel, valamint a totális diktatúrákkal szembesítette szereplőit. Az alkotó egyértelműen a Bibliára utaló, szimbolikus regénycímet választott, s ezt megerősítette azzal is, hogy a regény mottójaként Pál apostolt idézte: „Amint ugyanis körbejárva megtekintettem szentélyeinket, olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felírás állott: »Az ismeretlen istennek.« Nos, hát én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek.” (Az aeropáguszi beszéd 17,23.)

A történet látszólag hétköznapi módon indul, de a konfliktusok minden eleme arkhimédészi pont. Egy este a kocsmáros és barátai, az asztalos, az órás és a könyvügynök beszélgetnek egymással a kocsmában, amikor betéved egy alkalmi vendég, Keszei, a rokkant fényképész. Tél van, 1944 decembere, a nyilas rémuralom ideje. A kezdetben semlegesnek mutatkozó beszélgetést hirtelen élessé változtatja Gyurica, az órásmester: egy példázatot tár eléjük a kegyetlen zsarnokról és rabszolgájáról. Gyugyu, a rabszolga csupán azzal vigasztalhatta magát, hogy ő egész nyomorúságos életében mentes maradt a bűntől, a zsarnok viszont arról volt meggyőződve, hogy ő a világ legrendesebb embere. Gyurica azt kérdezi a társaságtól, hogy ha most azonnal meghalnának, majd újra feltámadnának, melyik sorsot választanák: a zsarnokét vagy a rabszolgáét? A társaság elbizonytalanodik, nem tud válaszolni, viszont az alkalmi vendég határozottan kijelenti, hogy ő vállalná a rabszolgasorsot. Hazamennek, de a példázat a többieket sem hagyja megszólítatlanul. A kocsmáros és barátai hosszasan elmélkednek arról, hogy ők mindannyian kisemberek, az a legokosabb, ha csak azt teszik, amit megengednek nekik. Meg kell elégedniük a kis hétköznapi örömökkel, a lázadás számukra lehetetlen. Gyurica már korábban döntött. Évek óta özvegyen neveli három gyermekét. Senki sem tudja azonban, hogy kis háza titkos búvóhely, ahol üldözött, menekült zsidó gyerekeket rejteget: összesen tizenkét fiatal sorsáért és életéért felelős. A humánum törvényeihez igazodva szembe mer szállni a hatalom elvárásaival.

Ha eddig tartana a regény, az is elgondolkodtató lehetne, de csak félig kimondott igazság. Gyurica példázatával az asztaltársaságnakcsak elméletben kellett számot vetniük. Másnap este azonban egy nyilaskülönítmény mind a négyüket elviszi. Nem tudják, hogy a fényképész Keszei jelentette fel őket nyilasellenes kijelentéseikért, mert sértőnek találta, hogy előző este a többiek kételkedtek döntésében: ő Gyugyu sorsát választaná. Monológja szerint egész életében hőstettekre vágyott. Látomásában elképzelte a példázatbeli helyzetet, a nyomorultak seregét is, amelyből kiválik ő maga, ledönti a trónust, ezzel szabaddá teszi az emberiséget. S hajnalra kieszeli a büntetést: a nyilasházban feljelenti az asztaltársaságot. Az négy elhurcolt embert a nyilasok agyba-főbe verik: tudatosul bennük, hogy most már egyszerű, hétköznapi kisemberek sem maradhatnak. A pártház főnökének döntése alapján szabadulásuk feltétele a megalázkodás, önbecsülésük végleges feladása. Ha kétszer pofon vágják a kikötött, kereszten függő, haldokló, a fasiszták ellen robbantó munkást, akkor megmenekülhetnek. Ezzel bizonyíthatnák, hogy egyetértenek a nyilasokkal. Három ember képtelen ezt az ördögi követelményt teljesíteni, így a halál vár rájuk. Az utolsó pillanatban Gyurica megteszi, amit vártak tőle. Társai elborzadnak. Ők nem tudják, miért cselekszik így. A három áldozat hőssé válik. Ők is megtalálják a példázat értelmezése szerinti harmadik utat, s bár számukra ez a halálba vezet, megőrizhették emberi méltóságukat. Gyuricát hazaengedik. A bombahullásos hajnalon elér sértetlenül maradt kis házáig. Az ő zokogása, akárcsak a főváros felől felhangzó ágyúdörgés hozza el a tragédiában a katarzist. Gyurica már akkor hőssé vált, amikor üldözött, pusztulásra ítélt gyerekeket kezdett menteni. De miként ítélendő meg kiszabadulása? Bűnt követett volna el? Sánta írói szemlélete szerint az ember ugyan nem születik a jó tudásának képességével, de jóvá, azaz etikus lénnyé nevelhető. Ebben a regényében az erkölcsi értékeknek ezt a sugárzását állította a középpontba.

Amikor 1963 tavaszán megjelent a mű, a kritikai fogadtatásban sok volt az értetlenség. Többen szinte egzisztencialista forgatókönyvnek – tehát a korabeli felfogás szerint elítélendőnek – tartották. Bírálták: nem kötődik 1944-hez, Gyurica magányosan cselekvő ember, hiányzik a történetből az aktív humanizmus, az írót a reménytelenség tudata hatja át. Ez a nézet szerencsére hamarosan megváltozott. Sánta már 1962 elején elutasította az elkötelezettség kulcsfogalommá emelt kifejezését, s ezzel szembeállította az elkötelezetlen humanizmust, amely nem egyes pártok, nézetek szolgálatában áll, hanem az egyetemesnek látott – nagyrészt a görög-római és a keresztény – etika alapelveit követi. Ez a felfogás a 21. században is érvényes, még akkor is, ha a mű címe a Jelenések könyve zord világára utal: „És amikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az Istennek beszédéért és bizonyságtételéért, amelyet kaptak.” A regény évtizedek óta eleven hatását elmélyítette a mű játékfilm-változata, amelyet Fábri Zoltán készített. (Magyarországi bemutató: 1976.)