Sánta Ferenc: Az áruló

Sánta művei közül Az áruló mutatja fel legközvetlenebbül az író 1956 tragédiája miatt érzett keserű vívódását. Az ötödik pecsét a magatartástípusok etikai vizsgálatával, azok megérthetőségével foglalkozott, Az áruló középpontjában a történetfilozófia áll. Azzal a szinte madáchi kérdéssel vet számot a négy, holtából évszázadok múltán felidézett szereplő – és jelen időben az elbeszélő-szerző –, hogy a történelem több ezeréves menetének van-e egyáltalán valami értelme, vagyis van-e valamiféle fejlődés. Az első értelmezők hajlottak arra, hogy áltörténelmi regénynek, szinte filozófiai traktátusnak nevezzék műfaját. Ez a mű mindezek dacára igazi regény, bár nem hagyományos módon. Sánta ugyanis olyan beszédmódot alkotott meg, amely megfelel a modern regény egyik változatának, ugyanakkor emlékeztet az ógörög és a reneszánsz gondolkodók irodalmi értékű munkáira. A regény felidéz egy rekonstruált cselekménysort, s közben arra készteti a szereplőket, hogy konkrétan és általánosan próbálják értelmezni nemcsak a velük történteket, hanem az emberiség történetének menetét is. Az elbeszélő pártatlan szemlélőként, tanúként próbál részt venni a beszélgetésben, de ő tudja a legtöbbet a négy szereplőről, s a viták közben lehetőséget nyújt nekik, hogy ők is jobban megismerjék egymást.

A regény a huszitizmus korát idézi fel, azt a mozgalmat, mely először szakított érdemlegesen a pápai egyházzal, s előkészítője lett a reformációnak. Az emberiség történelmét – ezen belül a huszitizmus korát – az író példázatként értelmezi. Az írói szándék szerint négy, örökkön létező magatartásformát képviselnek a szereplők. Eusébius a bölcsnek tetsző, kiművelt, látszólag ártalmatlan cinizmusra példa. Václávot az örök emberi optimizmus, nyughatatlanság élteti, a végérvényes elkötelezettség a fegyverhez, az erőszakhoz. A harmadik magatartást Zsitomír, a császári harcos konzervatív figurája képviseli. A negyedik a Paraszt, szemlélete a mindenkori kiszolgáltatottaké, akik kényszerűen viselik sorsukat, és legfeljebb a puszta életben maradásban reménykedhetnek. A mű talán legfőbb kérdése az: mit kell tennünk, hogy emberhez méltóan élhessünk, hogy boldogok lehessünk? A Paraszt az isteni elrendelésre gondolva reménytelennek látja milliók sorsát. Eusébius, a pap a testi élvezetekben, a szórakozásban és a művészetekben véli megtalálni a boldogságot, főként akkor, ha nem lesznek többé fegyveres harcok. Václávot és Zsitomírt, a huszita és a császári harcost egyaránt az olthatatlan gyűlölet, az ellenség végső legyőzésének reménye vezérli. Négy válaszút, a regény címe mégis egyetlen személyre utal. Vajon ki az áruló? A cselekmény első példázatos szintjén mind a négyen annak bizonyulnak. Zsitomír, a császári katona eredetileg huszita harcos volt, s fogságában éppen Eusébius hatására változtatta meg hitét. Václáv viszont a császár katonájaként kezdett harcolni, őt a huszita térítette a maga hitére. A pap a maga hivatását árulta el azzal, hogy szellemi játéknak tekintette a térítést. A Paraszt mindig odatartozónak vallotta magát, ahová besorozták: több háborúban kellett részt vennie, több-kevesebb sikerrel mindegyikből megszökött. Ám egyik szereplő sem tartja magát árulónak. A szemben álló két katona a maga hitét véli igaznak. A kiábrándult pap csupán békességet szeretne, a Paraszt pedig küzd a maga és a családja életben maradásáért. Mire a hosszú éjszakában a mű szembesíti a szereplőket egymással, ők egyre megértőbbnek tűnnek. Még a Paraszt monológját is végighallgatják, ám utána a két katona rátámad az „átkozottra”, aki csak azért vett részt a háborúban, hogy felnevelje kilenc életben maradt gyermekét. Az elbeszélő állítja meg a békétlenkedőket, s próbálna véget vetni a felidézett történetnek. Ekkor válik igazán legfőbb szereplővé Václáv, aki róla is ítéletet mond: utálatra és gyűlöletre az a legméltóbb, aki hallgat. Egy papírvágó késsel kényszeríti, hogy valljon színt. Az eredeti példázat – a huszitizmus korából kiinduló – itt kiegészül egy újabbal, amelyben jelképesen fegyverrel kényszerítik a történet mesélőjét állásfoglalásra. Václáv azt követeli tőle, hogy a négy szereplő közül nevezzen meg egyet, aki életben maradhat.

Az elbeszélő alaptézise az, hogy nincsen abszolút igazság, s ezt még a harcosok is belátják. De Václáv hite szerint a részigazságok közül kiemelkedik egy, amely a történelem menetében meghatározóvá, abszolúttá képes válni, hiszen majd ez vezet el az emberiség boldogságához. Václáv felszólítása szinte parancs, így végül a torkának szegezett kés hatására először a papot küldi el, majd Zsitomírt, a császárit. Ketten maradnak: a Paraszt és a huszita. Az elbeszélő érthetően nem képes választani, de míg kitekint a hajnalodó éjszakába, a Paraszt csöndesen távozik mint szökevény. Václáv látta, hogy a Paraszt eltűnik, de nem kiáltott rá. Győztesnek érzi magát, hiszen életben maradhatott, s bottal a kezében elindul a hatalmas városba a diadal reményében. A kettős parabola egyértelművé tette, hogy a történelemben a fejlődés erősen kérdéses, s nem csupán a régmúltban, de az 1960-as évek jelen idejében is. Az áruló mint regénycím ekként nyerte el teljesebb jelentését. Nincs béke, nincs boldogság, legfeljebb pillanatnyi. A 21. századból visszatekintve még a Húsz óra történelmi hite is múlékonynak bizonyult, a regényben megörökített hit is szétfoszlott. Az áruló drámaváltozatát Éjszaka címmel mutatták be 1968. március 8-án a Katona József Színházban, Egri István rendezésében. A színházi változat elsősorban dramaturgiai tömörítést mutat. Új elem a zárókép: a végül magára maradó házigazda rádióadókat kapcsolgat, s azokon a világban mindenfelől háborús híreket hall. A műből Gaál István 1989-ben tévéfilmet rendezett Éjszaka címmel.