Cseres Tibor: Parázna szobrok

Interjúk sora tanúsította, mekkora lelkiismereti terhet vett magára Cseres Tibor, amikor csak a magyarok háborús felelősségét kutatva írta meg a Hideg napokat. Már az újvidéki vérengzéssel való szembesülés közben felmerült benne, vajon elmondják-e más népek írói is, amit ők követtek el a magyarok ellen. Később, Simon Istvánnal beszélgetve az illúzióvesztést emlegette, a közös múlt vallatásának elmaradását, s hogy „talán mégis nekem kell kényszerűen kísérletet tennem arra, hogy [...] hasonló keménységgel mondjam el egy-egy mű keretében, amit a történelem reánk kényszerített”. A Parázna szobrok e hangsúlyosan említett kényszerű kísérletezés eredménye. Az objektivitás igénye történelmi források, emlékezések, had- és diplomáciatörténeti írások felkutatását és tanulmányozását tette szükségessé. A hitelességre törekvéssel, tényregényt előlegező eljárással szorosan egybekapcsolódott azonban a legszemélyesebb múltidézés, az önéletírást célzó magánemlékezet felfrissítése, a szubjektivitás. Miközben egy nemzet háborús részvétele volt az epikai tét, mérlegre kívánkozott egyetlenegy személy, az 1938 végétől rövid megszakításokkal ötvennégy-ötvenhat hónapot katonáskodó Cseres Tibor szerepe is. Ekképp lehet „a valóságos tények, a dokumentumok, a legapróbb mozzanatok, a tudatba és az ösztönökbe égett, osztott és kapott sebek számbavételével” a regény a „sorsokban hordott történelemé” (Kulcsár Szabó). Az értelem higgadtsága és szigorúsága mellé az érzelmek megkötő és mozgósító ereje szegődött: racionálisnak és irracionálisnak ez az egymásba játszása, egymást feltételezése az epikus kompozíció alapja, szervező eleme lesz. Olyan epikai keretet kellett kialakítani, amelyben a kettős – nemzeti és személyi – érdekeltség a maga megfelelő formájában, dokumentumszerűen és vallomásosan is megjelenhet, és amelyik elbírja a valóságábrázolás áttételesebb formáit is.

Cseres az ikerregényt találta a legalkalmasabbnak – akár csak az ugyanebben az évben megjelent Termelési-regény alkotója, Esterházy Péter. E formával összefüggésben állította Cselényi László, hogy a Hideg napok „vérrel” írt történelem volt, a Parázna szobrok viszont „ésszel írt irodalom”, amelynek „bonyolult históriájával” főleg azt akarta bizonyítani a szerző, hogy „igenis volt magyar ellenállás, s hogy ez nem volt, nem lehetett jelentősebb, az nem elsősorban a magyar katonákon, tiszteken múlott”. A mű első (A) része cselekményének középpontjában egy nyomozás bonyodalmai állnak: 1963 körül Thormay őrnagy, a néphadsereg tisztje magánszorgalomból is ki akarja deríteni, ki annak a névtelen levélnek az írója, amelyik akcióra buzdít a rendszer ellen. Erős a gyanúja, hogy a „feladó” régi bajtársa, Tömössy Aladár lehetett, aki 1939-ben Kassa környékén, Szobránc táján, a Csermely völgyében azt az őrsparancsnokságot vezette, amelynek szolgálattevői szerelmi kalandjaikon túl azzal tűntek ki, hogy segítették a lengyel menekülteket átjutni a határon, be az országba. „Egyetlen európai ország sem tett annyit a lengyel nép érdekében – akkor –, mint a magyar” – vélekedik az elbeszélő. Thormay nyomozása sikertelen, végül ellene indul vizsgálat.

A mű második (B) része a képzelet birodalmába kalandozik, az „érzékcsalódás”, a „memóriacsúszás”, a „emlékezettévesztés” révén keverve valóság és fikció elemeit, váltogatva teret és időt, a különböző tapasztalati síkokat és a közlésformálás módjait. Kalandos, krimiszerű jeleneteket aprólékoskodó harcleírások, precíz hadijelentések követnek. A néhol öncélúan humoros-ironikus előadásmód éppúgy hordoz groteszk, parodisztikus, sőt abszurd elemeket, mint „sültrealista” jeleneteket. A stílus hol szecessziósan áradó, hol katonás-táviratos tömörségű, hol pedig köznyelvien egyszerű. Így idéződik fel, jelenítődik meg a regény három kulcsfontosságú eseménye is: a határőrsi szolgálatoké mellett a doni katasztrófáé, az otticsihai, georgievkai, hrenyikói halálközeli „hideg napoké”, majd a háborúvégi önáltató és önpusztító tordai csatáké. A segítségnyújtás büszkeségét az önmarcangoló kétely váltja fel: „vajon a magyar nép, a magyar katona a második világháborúban nem tehetett mást, mint amit tett?”

A „Tehettünk volna-e többet önmagunkért, becsületünkért?” gondjai után a „Mit tettek mások az érdekeinkért, miértünk?” kérdés következik. A múltvallatás, a valóságos vagy fiktív beszélgetések résztvevői nemegyszer neves személyiségek, államférfiak. Az áttételes megszólalásra példa, amikor valaki elmeséli, miképp rögtönzött egy szlovák őrnagy Tömössy modorában párbeszédet Lloyd George és a hírhedten magyarellenes Beneš között. Az ábrázolás körébe kerül az öngyilkosságba menekülő Teleki Pál éppúgy, mint a szovjetunióbeli Magyar Légió megszervezésétől elálló, a hadifoglyok ebbéli szándékait leszerelő, a „magyar fasiszta nép” vádját hangoztató Rákosi Mátyás. Az 1944 szeptemberében és októberében Tordán harcoló, hősiesen helytálló magyar csapatokat egy hivatalos ígéretként értett híresztelés lelkesítette: „a fegyverszünet percében elért harcvonal lesz a béketárgyalás napján a tárgyalási alap”. A reményt leginkább az a roosevelti terv kelthette, amely szerint Budát és Dunántúlt az adriai partraszállás után fogják „felszabadítani”, egyetértésben Churchillel, aki nem is titkolt óhajként fogalmazta meg a szovjet és román csapatok feltartóztatását. Csakhogy ekkorra már Románia kiugrott a háborúból, az Erdélyi Magyar Tanács hiába követelte a fegyverszünet azonnali megkötését, s hiába tiltakozott Horthynál is minden akció ellen, amely Erdélyt hadműveleti területté teszi – a Moháccsal súlyosbított Trianon jövendölése teljesült be. A Parázna szobrok háborús kalandregényből így vált át had- és diplomáciatörténeti esszébe, regényesítve a dokumentumokat, és dokumentumértékűvé növelve a romantikusan regényes fordulatokat, emberi sorsokat. Az ikerregény két részének van bizonyos önállósága: információi, utalásai néha nem kapcsolódnak egymáshoz, ami az elbeszélői és az alaki bizonytalanság érzetét kelti. Ez az epikai eljárás készíti elő s húzza alá a – Kulcsár Szabó kiemelte – történetfilozófiai és etikai érvényű belátást: a háború végén „már az egyetlen értelmesnek ítélhető választás – átállás a felszabadító csapatok oldalára – is merő önámítás, legfeljebb fiktív becsületmentés” lehetett volna.