súgó szűrés
keresés

Cseres Tibor: Hideg napok

Szerző
Cseres Tibor
Kiadás éve
1964
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
195
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Szinte egyöntetű volt az irodalmi vélekedés: a Hideg napok új fejezetet nyitott mind a szerző életművében, mind pedig a magyar nemzeti önismeret dolgában. Kiváltképp a regény filmváltozata után (r.: Kovács András, 1966) új mértékkel mérték Cseres tehetségét. Méltatták a mű kompozícióját, időszembesítő epikai eljárását, az elbeszélői nézőpontok megsokszorozását. A poétikai megformálás nem váltott ki akkora visszhangot, mint a tárgyválasztás: az 1942. január 20. és 23. között végrehajtott újvidéki vérengzés, amikor magyar katonák és csendőrök több mint háromezer, nagyrészt ártatlan szerb, zsidó és más nemzetiségű, köztük magyar lakost végeztek ki. E háborús bűn kívül esett a nemzet kulturális emlékezetének körén. Annak ellenére, hogy Karinthy Ferenc öt évvel korábbi, Régi nyár című elbeszélése szintén ezt a tömeggyilkosságot idézte fel. Cseres képzeletét azonban már jóval előbb megragadta a téma, amiről a hagyatékban maradt, az Illyés-vers (Bartók) egyik szállóigévé lett gondolatát címébe emelő esszéje, a „Növeli, ki elfödi a bajt!” tanúskodik. Eszerint 1942 májusában, azaz pár hónappal a „hideg napokat” követően, amikor az író másodízben vonult be katonaként Újvidékre, megismerte annak a „magyar királyi őrnagynak” a családi tragédiáját is, akiről a regény Büky századosát mintázta. A mű tehát valós tényeken alapszik, túl azon, hogy forrásként felhasználta az 1943-ban Horthy parancsára elrendelt per vizsgálati iratait, s mint írja, állításaiban sehol sem terjeszkedett túl a vádiraton.

A regény elbeszélő jelen ideje az 1946-os bírósági tárgyalás, amelyet egy börtöncellába zárva vár Büky és három társa, Tarpataki, Pozdor és Szabó. Ők egymással vitatkozva elevenítik fel a négy évvel korábbi három napot, beszélik el a múltat. A szerkezet emlékeztet a múlt század hatvanas éveinek „oknyomozó” kisregényeiére: történt valami tragédia, gyilkosság, öngyilkosság, amelynek okait a szereplők különböző nézőpontokból – főként a sajátjukéból – vizsgálják, elemzik. A hasonló előadásmódú regényben, a „négy egy vályúból való” cseléd sorsát felvillantó Húsz órában (1964) egyikük meggyilkolása, itt pedig a razziázással, a kijárási tilalmat megszegő, partizán-gyanús „elemek” keresésével kezdődő, majd vétlen civilek Tiszába lövetésével végződő tömeges vérontás. A közös, illetve a személyes felelősség keresését, kiváltképp pedig a vállalását több tényező megnehezíti. Egyrészt, hogy a katonák, rendfokozatuktól függetlenül a feltétlen engedelmességen alapuló hadi gépezetnek alkatrészei és rabjai is, „szolgáló kiszolgáltatottak” (Taxner Ernő). Másrészt büntetőjogilag nem volnának felelősségre vonhatók – „csak jelen voltak” az eseményeknél. Harmadrészt, és ez még inkább erősítheti védekezésüket, érveket szolgáltathat önfelmentő gondolkozásukhoz: a népirtást követő években az államhatalom nem lefokozta, hanem előléptette őket, Büky őrnagyi rangot kapott, Szabó pedig közlegényből tizedes lett. Mindezek oda vezetnek, hogy ha volna is bennük intellektuális késztetés a történtek erkölcsi súlyának felmérésére, mindegyikük a maga vétlenségére, „ártatlan bűnösségére” keres bizonyítékokat. A maguk igazát mondják, s négyük történetéből összeáll a három nap krónikája. Ők mellékszereplők csupán. A főszereplők Grassy József vezérőrnagy, Zöldi Márton csendőr százados, Képíró Sanyi és Dorner tizedes – a parancsok kíméletlen kiadói és végrehajtói, akiknek a tetteit azonban nem ítélik el, mint ahogy nem dicsérik a vérengzést leállító Kászoni ezredest sem. A regény stílusára jellemző az a dermesztően szenvtelen tárgyilagosság, ahogy szakszerűen előadja például a befagyott Tisza jegén a lékrobbantást, vagy beszámol a szadista Dorner házkutatási akciójáról: „Aztán egy sikoltás, más szinte semmi, még huppanás se. Csendesen betaszította a nőt a sötét szobába. Én csak a hátát láttam. De már jött is ki. Szuronyát a lógó abroszba törölte”.

„A stílus maga az ember” – Buffon aforizmájának igazát húzzák alá a foglyok monológjai. Tarpataki főhajónagyé, akit a börtönben is a népdalok gyűjtése izgat, s hogy a társai tanuljanak meg olaszul. Pozdor zászlósé, akit a szolgálati szabályzat olvasása köt le, s úgy gondolkodik, „ha fordul a szerencse”, a szerbek részéről „megtorlás úgyis lesz, annyi előnyt élvezzünk, hogy százzal vagy ezerrel több emberük pusztuljon el, mint nekünk”. Hozzá képest a gyilkosságok végrehajtásában résztvevő s vegetatív életszükségletei miatt morgolódó Szabó szelíd szavú, ráadásul ő töpreng legtöbbet bűnös voltukon. Ám nem emiatt kerül összetűzésbe a rangidősségére pökhendi Bükyvel, hanem mert végig akarta mondani azt a történetet, amelyik világossá tette, az őrnagy hiába keresné vagy kerestetné az eltűnt feleségét, ő is a megtorlások ártatlan áldozata lett. Cseres többször nyilatkozta, a Hideg napokban csak az igazság felét „engedték kimondani”, s „a véres szörnyűségek másik, nagyobbik felének világba kiáltása” szerb írókra várt volna. Ám mert hiába várt erre, előbb megírta a megjelenésében külpolitikai okok miatt kilenc évig várakoztatott Bezdáni embert, az 1944 őszén ártatlanul kivégzett száztizennyolc magyar tragédiáját, majd az „ellenkönyv”, a Vérbosszú Bácskában következett 1991-ben, a „jugoszláv polgárháború minden józan képzeletet felülmúló dúlásának tetőfokán” (Monostori Imre). Amit a dokumentumriport-könyv az 1944-es bácskai rémtettekből elősorol, a karóba húzás Ivo Andrič regényében (Híd a Drinán) is részletezett technikájától kezdve a tarkón lövésen át az öldöklés legbrutálisabb módjaiig, az is fölülmúlja a képzeletet. Noha „hitelesített”: Cseres két bátor bácskai plébános, Szűcs Márton és Kovács József tanúvallomások és különböző okiratok alapján készült munkájára, a Halottak hallgatása. Requiem 40 000, 1944-ben ártatlanul kivégzett bácskai magyarért című kéziratára támaszkodva ecseteli a szerb alakulatoknak a negyven, magyarok lakta településen elkövetett rémtetteit.

Egyöntetű a kritikusi vélekedés, hogy a Vérbosszú… esztétikai, poétikai szempontból nem mérhető a Hideg napokhoz. A két könyv együtt a 20. század magyar nemzeti emlékezetének kiemelkedő alkotása.

Irodalom

Földes Anna, A nemzeti önvizsgálat regénye = Uő.: Húsz év – húsz regény, Budapest, 1968, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Zappe László, Cseres Tibor, Budapest, 1975, Akadémiai Kiadó.

Monostori Imre, Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Tiszatáj, 1991/12.

A.Sajti Enikő, „A nemzeti lelkiismeret őrállója”. Cseres Tibor: Hideg napok és a „még hidegebb napok”, Forrás, 2015/4.

Kisantal Tamás, „Urak! Erről aztán egy szót se!”. A múltfeldolgozás esélye és lehetőségei Cseres Tibor Hideg napok című regényében, Literatura, 2018/3.