Örkény István: „Rózsakiállítás”

Örkény István írásművészetének sajátos jellemvonása az abszurd humor, amely leginkább a mindenkit mélyen érintő témákban tud jól kiteljesedni. A Tóték esetében az emberi kiszolgáltatottság és megalkuvás helyzeteiben vizsgálja a feje tetejére állított világállapotot az író, a „Rózsakiállítás”-ban a halál az a téma, amelyet az abszurd humor szemüvegén keresztül közelít meg. A halál egyetemes érvényű jelenlétét és szimbolikus jelentéstartalmát a nagyon kisszerű hétköznapi magyar valóság keretei közé illeszti, s e feszültség feloldásaként nevetünk a kisregény egyes jelenetein.

Kormos Áron filmrendező a meghalásról, s ezen keresztül a meghaló embereknek a halálhoz való viszonyáról akar filmet forgatni a Kádár-korszak közepén. Egy ilyen „kényes” témához természetesen nem talál pártfogókat, végül a művelődésügyi miniszterhez fordul, s váratlanul megérkezik az engedély a film forgatására. Kormos már korábban megkezdte a szervezést, három jelöltje is volt, akiknek a halálhoz vezető utolsó napjait kamerával akarta rögzíteni. Az engedélyezés huzavonái miatt azonban az első személy meghalt időközben, s helyette özvegye meséli el utolsó napjait. Ebben az epizódban a kettős narrációban rejlő humorforrást használja ki Örkény. A filmrendező második célszemélye éppen most készül a halálra, súlyos beteg, de saját végzete nem érdekli annyira, mint idős édesanyjának ezutáni sorsa. Számára szeretne biztonságos anyagi körülményeket hagyni, ezért vesz részt a filmben. A legrészletesebben kidolgozott alak a harmadik célszemély, az író és dramaturg J. Nagy, a főszereplő régi barátja. Kormos Áron kérésére elvállalja a szerepet, ám lassan saját halála gondolatának rabjává válik, végül kórházba kerül szívrendellenességgel. J. Nagy saját identitását művészként határozza meg, s számára a „szerep” a művészi megvalósítás fontos mércéje lesz. Ez lehetőséget ad a szerzőnek, hogy Kormos és J. Nagy mondataiban a művészet és az élet, illetve a halál sokrétű kapcsolatrendszeréhez fűzzön gondolatokat. A kisregény e harmadik epizódja a leginkább drámaszerű, szinte egybefüggő párbeszéd az egész rész. Ebben a dialógusban két, egymással ellentétes nézőpontból értékelik a halál romantikus, illetve egyszerű, pragmatikus felfogásának lehetőségeit, a narrátor nem azonosul egyik állásponttal sem.

J. Nagynak természetesen nem sikerül „időre” meghalnia, s ezzel az egész film elkészítését kockáztatja, amit végül öngyilkosságával mint szerepének beteljesítésével old fel. Míg az első két halál esetében a filmes megformálás kérdései elsősorban nem művészeti, hanem szociális problémák megoldásával szembesülnek, J. Nagy halálában a spontaneitás, illetve előre eltervezett megjátszottság, azaz a művészi alkotás lesz a fontos kérdés. A szociális nehézségeket, a szegénység kínzó terheit leginkább a második haláleset mutatja be. Ebben az epizódban Örkény súlyos ítéletet mond a szocializmusban elterjedt társadalomátalakítási szokásokról, a kényszerű társbérletekről s a hamis értékrendek konfliktusairól. A halálra készülő nő eltartási szerződés fejében egy hozzájuk költöző szegény családra hagyja lakását, és a filmes stáb ennek a bonyolult viszonyrendszernek minden mozzanatát szeretné rögzíteni kamerájával. A mű címe is ehhez az epizódhoz kapcsolódik, ugyanis Mikóné, a meghalni készülő asszony a budafoki virágkertészetben dolgozik, s éppen egy rózsakiállításra készül munkatársnőivel, amikor elérkeznek utolsó napjai. Amíg J. Nagynál egy „szerep” művészi beteljesítése válik egzisztenciális tétté, addig Mikóné esetében a művészet a hétköznapi tárgyak megformálásában teljesedik ki, ez oldja fel az élet-halál kettősségének feszültségét. A halál nagyon komoly és súlyos témáját sok helyzetkomikummal, gazdag nyelvi teljesítménnyel, különböző rétegnyelvi elemeket felhasználva írja meg a szerző. Igaz, éppen a téma nem vidám természetéhez igazodva a kisregény utolsó epizódjában egyre kevesebb a humor, és pátosztalan, de mélyen elgondolkodtató tárgyilagos hangnem jellemzi a szereplők beszélgetését.

A téma megközelítésében, a halál „objektív” megragadhatóságában Örkény nagyon tudatosan alkalmazza – Mészöly Filmjéhez hasonlóan – a kor művészi-tudományos leképezési formáját, a filmet, illetve a televíziós adást mint közösségi élményt. Mikóné felvétel közben egy külön üzenetet küld anyjának, amelyet az majd a műsor sugárzása, tehát Mikóné távozása után lát majd. A kisregényben Örkény a halál tervezhetetlenségével a rendezés, a szerkesztés manipulált voltát állítja szembe, ezzel megkérdőjelezve a filmes, televíziós objektivitás tényét. A korabeli recepció elismerte a regény esztétikai értékeit, az abszurd humor bravúros teljesítményeit, de igyekezett hallgatni arról az érzékelhető társadalmi és ezen keresztül politikai kritikáról, amelyet Örkény beleszőtt a regény soraiba. Mai távlatból erősebben érezhető a műnek ez, a korabeli magyarországi élet elviselhetetlenségét is érzékeltető vonulata. A „Rózsakiállítás”-ból színpadi előadás is készült Horkai István rendezésében 1990-ben, a kisregényt sok nyelvre lefordították és megjelentették.