súgó szűrés
keresés

Dobos László: Sodrásban

Szerző
Dobos László
Kiadás éve
1984
Műfaj
regény
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
240
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Egy interjúban azt fejtegette az író, hogy művével a személyi kultuszt és a maga nemzedéke indulásának „naiv hitét, hiszékenységét, lelkesedését, rózsaszín árnyaltságát” akarta kifejezni, méghozzá egy többkötetes regénysorban, amelynek azonban sem a szerkezetét, sem a cselekményvonalát nem hozta szóba. Csak feltételezni lehet, hogy a Sodrásban is, hasonlóan a „szabálytalan” trilógiájához (Földönfutók; Egy szál ingben; Hólepedő), megőrizte volna az önéletrajzi jellegét, hiszen középponti alakja, Tiba Jeromos tanár fiktív élettörténete sok és lényeges mozzanatában egyezik a szerzőével, vagyis az ún. önéletrajzi paktum szerint az író mintegy a saját alakmását mintázta meg benne. Van, aki egyenesen kulcsregénynek nevezi (Fónod Zoltán). Balogh Júlia is állítja, Dobos „most is a kornak és saját életének krónikása”. Az ő alteregója lenne hát – Görömbei András szavaival – „az ötvenes évek elejének tipikus csehszlovákiai mozgalmi figurája”, „az auktoriális írói nézőpont erősen ironikus, a fölény pozíciójából” ítélkezve. Grezsa Ferenc szerint pedig a „szűklátókörű hiszékenység és eszköz-emberség” megtestesítője, aki nem válik „ironikus figurává”, hanem „a kor szellemiségének kritikus-nosztalgikus jelképévé nő”.

Az eltérő vélemények forrása a regény elbeszélő alaphelyzete lehet: Tiba és neje friss házasokként – egy hete esküdtek – és friss diplomásokként albérlet-, illetve lakáskeresés közben idézik fel emlékeiket. A feleség igen ritkán, akkor is jobbára a gyermek- és kamaszkora tájain barangol, a férj ellenben szinte kizárólag a főiskolás történeteit eleveníti fel. A tapasztaló és az emlékező én között, az emlékezetben feltárulkozó és a jelenben adott világ között az időt tekintve igen csekély a különbség, ami az elbeszélés szempontjából azzal jár, hogy a történet, a sztori mögött háttérbe szorul a leírás epikai eleme, s még hátrébb a reflexióé, a magyarázaté, az elbeszélői vagy az alaki töprengésé. A meditációk, eszmefuttatások ugyan nem maradnak el, hanem beépülnek a figurák párbeszédeibe, a mű egészét átszövő vitákba, vitatkozásokba, feszültségteremtő eszközként a drámai hatást növelve. S a jelenidejűség illúzióját keltve: minél erősebb ennek a szándéka, annál gyengébb a számvetésé, a tegnapi múlttal való szembenézésé. Az alakok regényideje annyira sűrített és gyors iramú, hogy egyszerűen nem ad lehetőséget számukra az elmélyült önvizsgálatra, a lehetőségek latolgatására, tetteik következményeinek felmérésére. Ám Jeromosból – főleg belőle – és elv-társaiból hiányzik az effajta késztetés és készség, az elbeszélőhelyzet pedig kizárja, hogy utónézetből önkritikusan lássák önmagukat.

Hiába, hogy a tanárnak bőven kijut kritikus, feddő szavakból, szerepvállalását, magatartását ezek cseppet sem befolyásolják. A legtöbbször a felesége inti, hol indulatosan, hol mosolyogva. Megszólalásait „a szentek prédikációihoz” hasonlítja, „megkeresztelt kommunistának” aposztrofálja, aki folyton az emberiségről beszél. „Az emberiség, az emberiség, én nem tudom, számunkra mit jelent ez. Földhöz szorít a saját életünk gondja, azzal tusakodj... Amit mondasz, az én fülemnek frázis, frázis, te ezt nem érzed?” – fakad ki. Amikor férje ölelkezés közben is Makarenkót citálja, „kincstári szónoklat”-nak tartja a szavait, szemére hányva: „Ne haragudj, az ágyban is marxista prédikátor vagy”. Nemcsak ő csúfolja azonban így, a kocsmában, a háta mögött is prédikátornak hívják, megjegyezvén szóáradatai hallatán, hogy „Te egyfolytában lázas vagy, fiú”. Főiskolai barátai, tanárkollégái sem kíméletesebbek, amikor figyelmeztetik: „Felszedted a politikai zsargont, és darálod körbe-körbe”.

E zsargon szótárát a regény alapján össze lehetne állítani – és ez végső soron: érdem. Olyan, a közgondolkodást és főként a publicisztikát uraló példák sorakoztathatóak, mint a „csapást mérni valakire”, „kitárgyaljuk a problémákat”, „élesedik (vagy: fokozódik) a nemzetközi helyzet”, „aktualitását aláhúzni”, „nem helyeslem az ilyen megoldásokat” és így tovább. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő erre mondja, hogy „egyszerre mindenki kezd hasonlítani a szomszédjára és a használatos fogalmakra: kommunizmus, párt, nép s a nép vezetői”. Élükön a főhős által istennek képzelt Sztálinnal, aki halálában is „jelen van”. A „nagy virrasztás éjszakáján” úgy érzi a tanár, hogy az „óriás”, az „epochális személyiség” felé „áradó sok tisztelő szó engem is sodor”. A regény címe több hasonló metafora hordozója A regény jelenetei közül ide tartozik a házaspár két esküvője – állami, illetve egyházi – és a gyermekük keresztelője. „A lány házasságba indulása nem hasonlít elődeiéhez” – tudatja az elbeszélő, a fiút pedig a szüleitől való eltávolodás vezérli: „most fejtem le magamról ölelő kezét”, morfondírozik.

A tanár egész viselkedése – legényként, majd férjként, főiskolásként, oktatóként, gyermekként és rokonként – azt mutatja, hogy túl van azon a folyamaton, mely során a lelke legmélyéig átélt egy szerepet, azaz elkötelezett lett. Ez a szerep: parasztivadékként meghódítani a várost, értelmiségivé lenni, s közben hirdetni, hogy „új isten születik, új vallás”, a kommunizmusé. Nincsenek szerepkonfliktusai, legfeljebb a történet végén, a városból hazajárva, ahogy nevezi, alámerülve, amikor rájön: „Eddigi gondolkodásom egyszálú volt, egysíkú, egyirányú”. „Más rétegek képződnek bennem” – összegez. Ám sem ő, sem az elbeszélő nem mutathatja meg a teremtett világ keretein belül, hogy mik ezek az új rétegek, s miképp befolyásolják majd életfelfogását, feladatvállalásait.

Irodalom

Grezsa Ferenc, Sodrásban, Új Írás, 1985/8. = Uő.: Vonzások és vallomások, Szeged, 1999, Tiszatáj Könyvek.

Görömbei András, Sodrásban, Kortárs, 1985/12.

Balogh Júlia, Sodrásban, Tiszatáj, 1986/11.

Fónod Zoltán, Az eltűnt idő nyomában, Irodalmi Szemle, 2007/12. = Uő.: Vonzásterek, Pozsony, 2007, Madách-Posonium Kiadó.

Pomogáts Béla, Sorsregények, = Uő.: Kisebbségben és magyarságban.

Dunaszerdahely, 1997, Nap Kiadó.