Kányádi Sándor: Szürkület

Magyarországon a hetvenes években élénkül meg a nemzeti kisebbségben élő magyarság iránti figyelem. Az utódállamok a kisebbségek radikális beolvasztására törekedtek, a magyarországi pártállami politika pedig minden szinten ignorálta a súlyos sorskérdéseket. Ezért a közgondokat felvállaló határon túli magyar költők, írók műveiben hangsúlyosan jelennek meg a magyarság legfőbb aggodalmai, az anyanyelv, a nemzeti identitás veszélyeztetettsége. Az Erdélyben nagy olvasói népszerűségnek örvendő és a helyi irodalomtörténet-írás által kitüntetetten méltányolt költő Szürkület című kötetét Magyarországon is a fenntartás nélküli elismerés fogadta. Kányádi szerint az irodalom szerepe a szabadsághiányos állapotok idején megnövekszik, a költő számára a közszolgálat vállalása erkölcsi kötelesség, ám ekkor sem mondhat le a költészet örök orpheuszi útjáról. Ezért vallotta mindvégig, hogy „A vers a nyelv szobra és állandó hiányérzetünk ébrentartója.”

Már a kötet nyitóverse (Jönnek hozzám) is a személyes fenyegetettségből küldött zaklatott üzenet, a kötetcímadó Szürkület pedig egyetemesen eluralkodott reményvesztésről beszél („beállt a szürkület a röptér / fölött […] elégiákba landolnak az ódák”). Egyrészt maróan ironikus, epigrammatikus darabokban (Versek a vers körül ciklus) erősíti meg a vers közösségi szerepét és a költő erkölcsi felelősségét („gyilkos epigrammákkal vemhes időket / érhetnek meg a mostani költők / ámde csak úgy ha nem írnak / gyilkos epigrammákat” – Epigrammák). Másrészt a hagyományok megtartó erejét – elégikus, pátoszos vallomásokban, gnómikus dalokban, portréversekben – századokon át formálódó példázatos értelmiségi magatartásokban jelöli meg (Kodály; Egy csokor orgona mellé; Kufsteini grádicsok éneke; Mikor Janus elhagyta Páduát). Apáczait idézi: „követjük mint diákjai annakidején gyulafehérvárról / kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”.

A közösség veszélyeztetettségének fölpanaszolása az ember–nyelv–szülőföld–hagyomány gazdag fogalomkörének együttesében jelenik meg. Kányádi nyelvértelmezése tágabb a kultúrnemzet fogalmánál, a nyelv metafizikai jelentőségéről beszél,illetve Cs. Gyímesi Éva szerint „nemcsak művészi, hanem […] erkölcsi gondja a nyelv”. A magyarság történetében összeforrt az anyanyelv, a nemzet és a haza fogalma, ezért a közösség megmaradásának létkérdése – logocentrikus értelemben is létkérdés – a nyelvvédelem (Noé bárkája felé). Nemcsak kultúrát sirat a költő, vele együtt a kultúra áthagyományozóját, a létében veszélyeztetett embert (Öregek; Nevükön kellene; Hát itt maradtunk megint) és az elveszíthető szülőföldet is. Versek sora vall a hazaérkezés, az otthon-lét megrendítő élményéről (Mikor szülőföldje határát megpillantja; Portya után); a kötet legfőbb költői üzenete a szülőföld feltétel nélküli szeretete, és a „provincialét” provokatív vállalása: „lábod ősi ösvényre ismer / akármikor jössz itthon van az isten” (Folytonosság). A tematikai szűkülés érzelmi, motivikus és formai gazdagsággal társul. Kányádi poétikájában egyrészt kiteljesedik egy artisztikus, a nemzeti költészeti hagyományokhoz kötődő, a nyelv gazdagságát hangsúlyozó, szelíden barokkos, pátoszos versvonulat. A közvetlen realizmus és a mítosz határának a feloldásával újítja fel például a látomásos, szürrealisztikus dalt (Sumer szonett; Töredék), vagy a 19. századból eredő zsánert teszi alkalmassá a vallomásra (Három vers Veres Péter emlékének). Másrészt a groteszk eszközeivel, fanyar-ironikus, dialogikus, szituációs szövegekben a közvetlen élőbeszéd felé vezeti el a verset (Időmadárijesztő; A ház előtt egész éjszaka). Ezeket a heterogén minőségeket és formákat a kötet két nagykompozíciója szintetizálja (Fekete-piros; Halottak napja Bécsben). A Fekete-piros mottója szerint „leíró költemény”. A narrátor a Kolozsvár egyik terén némán táncoló cselédlányokat figyelve rapszodikus, „stilárisan igen különnemű költői elemeknek a montázsából” (Pomogáts) épülő költői meditációban próbálja meg kikövetkeztetni a dallamot és az elhallgatott éneket – számot vetve a pusztulás sejtelmével és a megmaradás reményével. A Halottak napja Bécsben a recepció szerint az életmű, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom egyik legmaradandóbb költeménye. Reprezentativitásban a Sörény és koponya 2002-ben befejezett változata, lírai teljességében A folyók közt c. szonettfüzér mérhető hozzá.

Halottak napján a bécsi Ágoston-rendi templomban Mozart Requiemjének hallgatása és Bécs idegensége együttesen késztetik a kisebbségi magyarság „szétszóratásának” fenyegető jelenével vívódó költőt látomásos számvetésre, drámai véd- és vádbeszédre („Mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek”). A személyes és a nemzeti közösség múltjának és esélyeinek, a létezés egzisztenciális lehetőségének összegzése a hagyományos és modern versbeszéd egymásba szervesülésében jelenik meg. Kányádi egy nyugat-európainak ismert formát (avantgárd montázsvers, szimultán és polifon technika) rendel a sajátosan kelet-európai üzenethez. A rapszodikusan hullámzó vers páratlan asszociációs készséggel, magyar és idegen nyelvű vendégszövegek, illetve allúziók sokaságával, poeta doctusi virtuozitással villantja föl a népcsoport megmaradásának történelmi, kulturális és emberi tapasztalatának sokféleségét (szimbolikus alakok és helyek: Mozart és Bartók, Balassi, Mátyás, Kossuth, Kolozsvár, Rodostó, San Francisco, Szabófalva), melyeket a lírai én érzelmi hullámzása, emlékeinek spontán sokfélesége fog össze. A költő a vers érzelmi csúcspontján Mátyást, az erős királyt kéri szószólóul az égi megmérettetésnél, a kompozíciót a létbölcseletbe hajló végítélet-újrateremtés metafizikai látomásos képével zárja.

Bár a mű számos olyan konnotatív elemet tartalmaz, amelyek csak a magyar anyanyelvi kultúrát, történelmet ismerő számára nyújthat teljes élményt, fordításai révén jelentős sikereket ért el, amerikai kiadója T. S. Eliot Átokföldje (’The Waste Land’) közép-európai párdarabjának látja.