súgó szűrés
keresés

Bertók László: Valahol, valami

Szerző
Bertók László
Kiadás éve
2003
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
96
A szócikk szerzője
Sturm László

A költőnek átütő sikert hozó Három az ötödiken kötet szonettjei után egy középhosszú, rímtelen szabadvers válik a következő kötetek (Deszkatavasz; Februári kés) uralkodó formájává. A Valahol, valami első és harmadik részében szintén ilyen verseket találunk (Bertók, mint általában, ezt a kötetét is három ciklusra osztja). A középső rész legtöbb darabja kötött ritmusával, formajátékával némi ellenpontot képez a másik két ciklussal szemben. Van itt limerick (angol eredetű tréfás ötsoros vers), megrímelt choriambus, a múlt visszhangjaként három szonett, és feltűnik a kilencesével összefűzött megrímelt haiku, amelyből a következő évben összeáll majd egy újabb kötet (Háromkák).

A versek nagy részében Bertók apró, köznapi dolgokból indul ki. Nem is annyira a téma a fontos a számára, hanem az alkalom, hogy kövesse a figyelem, a tudat működését, vizsgálja a nyelv teherbírását. „A kitérők és ellentmondások közt hánykolódó gondolkodást hozza érzékletes közelségbe költészete nagyító lencséjével Bertók, még zsánernek álcázott szövegekben is” (Csűrös). Mint érett költészetében általában, itt is töredékeket mutat, elhallgatás és aforisztikus összegzés, illetve leírás és kommentár váltja egymást. Az olvasónak meg kell fejtenie a verset. Ám ha egy ponton fogódzót talál, akkor máris megvilágosodik számos addig homályos mozzanat. A bertóki szemlélet ugyanis végiggondoltan egységes, ráadásul lényegében évtizedek óta változatlan. A motívumháló ugyancsak következetes. Az olyan motívumok, mint a lyuk, a tű, a madár, a rés, a levegő (és a többi alapelem), a süllyedés, a varrás mind akörül az életérzés körül csoportosul, hogy a világ esendő, átláthatatlan és riasztó, de mégsem szabad lemondani a teljességbe vetett, és az olykor, egy-egy pillanatban tapasztalattá érő hitről. Az új tapasztalatok – ekkoriban például az öregedés – szintén ebbe a közérzetbe illeszkednek.

A könyv első verse, a Táj mintegy fölvázolja az alaphelyzetet. Egy vasúti fülkéből érzékeli a költő a sivár téli világot kint és az összefüggéstelen mozzanatokra esőt bent: „Maréknyi vékony huzal, kusza / vonalas grafika, idegvezeték, tél, / elnagyolt táj […] Papucsállatka / mobiltelefonok, kihívó / esendőség. Minden irányban / madár. Ennivalótól is be lehet / rúgni, mondja valaki, s elalszik.” A technika, a modernség – a vonatablak – megszabta keretek és a véletlenszerűen egybeverődött útitársak közül nézve sivárnak, vázlatszerűnek, télinek mutatkozik a világ. A következő költemény, a Holnapra már arrafelé igazít, hogy ebben a közegben, a télben is van remény: „Megeredt a hó, sűrű öltésekkel / összevarrja a levegőt. Ha mély / lélegzetet veszel, / egyetlen szusszantással / beszívhatod a hegyoldalt […] A hegyen / kifeszült a pelenka, jön az új év, / évszázad, évezred. A kíváncsiság / bátorság. Ha nem veszel el a / bábák között, holnapra minden / tisztázódhat.” A ~ utolsó verse, az Örökkévalóság hasonlóan zárul: „s két lélegzet között is képes / átélni az örökkévalóságot, bár / senki sem tudja, mi az.”

A hit tárgya meghatározhatatlan, megnevezhetetlen, de a pillanat irracionalitásában néha átélhető, legalábbis megsejthető. A pillanatban, vagyis az időben, a világban nyíló „rés”-ekben, a közöttiség állapotában nyilvánul meg az örökkévalóság, például a Zsombékban is: „Két tétova / lépés között átélheted a saját / teljességet”. A „rés”, a „lyuk” látszólagos semmijét a „levegő” látszólagos semmije mutatja éltető közegnek, amelyben szárnyalni lehet. Így akár a halál is meghitté válhat. Ugyanitt olvashatjuk: „A madár, aki előtted röpül, nem azért / csapkodja arcod elé a levegőt, hogy / idő előtt belecsobbanj a feneketlenbe, / még ha (egyre gyakrabban) meg-meg- / nézed is magadat benne, s úgy tűnik, / sem félni-, sem vesztenivalód nincsen.” A pillanat megragadása alighanem megköveteli az öntökéletesítést. Meg kell szabadulni sok hátráltató tulajdonságtól: „Ha a kicsinyességet, / az óvatosságot és a közönséget / otthon hagyják. Ha nem kételkednek / nyilvánvaló igazságokban, és az / igazságok sem bennük” (Lehajolni a vödörért).

A modern világban már nem örökségként kapjuk a rendet, a hagyományt. Nekünk kell megdolgozni a helyreállításért. Például a közösségért, hiszen a személyiség valós helye a közösség. A kapcsolatairól lemetszett egyén és jelenség zsákutca: „a személyiség, a többiek nélkül / parányi lyuk csak a nagy lyukon. / Megfulladhatsz egyetlen csepptől” (Lehajolni a vödörért). A Holnapra a levegőt összevarró, már idézett részre utalva írja: „Ha nem találod a tűtartót, / előbb-utóbb magadban beszélsz.” Vagyis: a teljesség érzetét, hitét elveszítő embert az őrület ragadja el. Viszont a közösség teret ad a sorsalakításnak, a személyiségnek: „Egy csak akkor, ha kettő, három is, ha / végtelenül sok, ha mind, ha / kiválaszthatni, küzdhetni vele, ha / meg- vagy legyőzhetni, fölfalhatni vagy / magaddá ölelhetni, ha a cselekvésbe / belefeledkezhetni, azt maradéktalanul / átélhetni, ha elhihetni, hogy te / mozgod-mozgatod” (Egy). A Komoly – és például a Golyó – azt állítja előtérbe, hogy a sorsalakítás nem lehet görcsös, épp ellenkezőleg, a világban feltételezett harmóniára ráhagyatkozó játékosság jellemzi. A hagyományos rendben élő embernek talán kisebb erőfeszítést jelentett a helyes út megtalálása (ezt a hagyományos rendet még átélhette Bertók Vésén, somogyi szülőfalujában). A modern ember éber figyelme, meditáló várakozása és cselekvési tere azonban kárpótlást is nyújt: „Amit a tapasztalással / elveszítesz, visszakapod a / cselekvésben és a várakozásban” (Lehajolni a vödörért). Talán nem is a tett eredménye a lényeges, hanem a tettre, befogadásra készen tartott lélek: „folyton-folyvást rendet kell rakni maga körül, / hogy a rendkívülinek maradjon helye, még ha / tudja is róla, hogy csinál majd magának” (Fölmegy a padlásra). Így az időskori tehetetlen szöszmötölés is értelmet nyerhet. Az ilyenformán értelmet kereső öregség kiemelkedő téma lesz Bertóknál a továbbiakban.

Irodalom

Alföldy Jenő, Föld és ég között. Bertók László: Valahol, valami, = Uő., Templomépítők, Budapest, 2006, Hét Krajcár.

Csűrös Miklós, Bertók László: Valahol, valami, = Uő., Költők, írók, mitológiák, Miskolc, 2004, Felsőmagyarország.

Dukay Nagy Ádám, A szárny alatti levegőről. Bertók László: Valahol, valami, Kortárs, 2004/4.

Keresztesi József, Végtelen, de nem határtalan. Bertók László: Valahol, valami, Magyar Narancs, 2003/24.

Nagy Imre, A második kapu. Bertók László kései költészete, Pécs, 2015, Kronosz.