Kornis Mihály: Végre élsz

A harmincegy éves Kornis Mihály debütálása a maga korában késeinek számított (a szerző eredetileg színházrendezőnek tanult, néhány darab után tért át az írásra), és mostoha sorsú könyvet eredményezett. A Végre élsz 1981-es első kiadásából számos, a fennálló rendszer számára kellemetlen novellát kihúztak (például a vészkorszak pesti rakparti szörnyűségeit felelevenítő Dunasiratót), helyükre pedig Kornis első drámáját, a Halleluját tették – mely egyébként a kötetben helyet kapó Budapesti bogárbál című elbeszélésből született. 1992-ben  a debütkötet a cenzúrának áldozatul esett szövegekkel együtt újra megjelent, 2006-ban pedig a harmadik kiadás is, melyben a szerző jelentősen átdolgozta az 1992-es kiadásban szereplő novellákat, s a függelékben megadja azok születési körülményeit is.

A Végre élsz prózapoétikáját a korabeli recepció alapján a mágikus realizmus és a szocialista realizmus abszurd vegyítéseként mágikus szocializmusnak nevezhetjük. Az elbeszélések javarészt a létező szocializmus fonákságait mutatják be, groteszk módon kifordítva azokat: „Ma itt volt Juliusz Buzamba elvtárs a Kameruni Kommunista Párt jelentős képviselője és beszédet mondott kameruniul. A kameruni kispajtások üdvözletét hozta, utána nyakkendőt cseréltek Ernő pajtással” (Csillebérci napló). Máskor viszont a könyv ennek a rendszernek éppen az elhallgatott történeteit eleveníti meg, az abszurdig feszítve az egyes szituációkat: „Ülünk a sarkunkon és nézzük a katonát, amint kibontakozik. […] – Ez egy ruszki – mondja és belerúg. / Egymás után, mindannyian belerúgunk. Megszólal a harang. A tér hánytorogva szürkül egyet, a padhoz feszített nyugdíjasok fészkelődnek.” (Civil a pályán) A fiatal Kornis tehát az úgynevezett prózafordulat közepén Örkény István egyperceseinek stílusjegyeihez nyúlt vissza, de abszurd realista prózája hasonlóságot mutat Hajnóczy Péter Jézus menyasszonyának novelláival is. Emellett a bizarr és a groteszk minőségek is megjelennek a kötetben, amelyek leginkább az önazonosság lehetetlenségének, a valóság érvénytelenségének az érzését erősítik az olvasóban.

A kötet visszatérő motívuma a születés és a halál. A Kérvény című nyitónovella Tábori István igénybejelentő lapját tartalmazza, amelyen részletekbe menően szerepel, hogy mikor és hol szeretne megszületni, illetve meghalni, kik legyenek a szülei, milyen események történjenek az életében (világháborúk, rendszerváltások), míg az Apa győz című záródarabban ugyanez a szereplő már a túlvilágból írja le halálának, temetésének és síron túli életének körülményeit. Emellett a köteten belül önálló novellaciklust alkotó Halálfolklór rövid groteszkjeiben a meghalás változatos, abszurdba hajló formáival találkozunk. A Május elseje című darabban a léggömbök kipukkasztása érthető egyfajta halálként (az elrepülésük helyett, ami meg a túlvilági életük metaforájaként szolgál), a Didergőben pedig a futballmérkőzések végi hazamenetel ér fel a halállal. A halál-tematika a gyerekelbeszélői perspektívát még karakteresebbé teszi, ha tekintetbe vesszük, hogy a modern magyar irodalomban Kosztolányitól Nádas Péter Egy családregény vége című regényéig a halál a gyermeki világszemléletben központi témául szolgál. A Kornis által megteremtett gyerekelbeszélő – leginkább a halálra fókuszálása és a zsidó identitás tárgyalása miatt – egyrészt rokonítja a Végre élsz-et Kertész Imre Sorstalanságával. Másrészt bizonyos szempontból Kornis műve megelőlegezi a Kádár-rendszerről szóló, szintén gyerekelbeszélőt alkalmazó kisprózákat, amelyek a kor jellegzetes nyelvi rétegeiből (a hivatali zsargontól a mozgalmi dalokig) építkeznek, mint például Garaczi László Pompásan buszozunkja. A Végre élsz egyik darabjában, A tavasz születésében egy csoport gyerek megalapítja a Magyarországiak Kommunista Pártját, amelynek egyik központi direktívája a pontos idő megállapítására vonatkozik. Miközben a Párt várja a tavaszt, a tagok „világnézetileg rengeteget fejlőd[nek]”, és tabutémákat boncolgatnak magukban (például a halált). Az elbeszélő részéről ehhez kapcsolódva áthallásos-ironikus mondatok hangzanak el: „Mennyit hallgattunk a mozgalomban!”

A Végre élszben bár visszatérő szereplő Tábori István, és a gyerekelbeszélő szólamot akár az övével is lehet azonosítani, a nyelvi regiszterek sokfélesége mégis ellehetetleníti, hogy egyetlen személynek tulajdonítsuk a kötet narratív keretét. Sőt, mint arra Thomka Beáta rámutat, a beszédmódok egymásra halmozása a szövegben azzal párhuzamosan, hogy feloldja az individualitást a kötet világában, elő is állítja az abszurd, börleszkszereplőkre hajazó alakokat (ilyen a kérvényíró Tábori vagy az egyszerre üveges és világalkotó Papp Gábor [Üveges a mennyországban]). Bennük a hétköznapi és különböző helyekről merítő nyelvhasználat – a reklámoktól a röplapokon keresztül a slágerszövegekig – összesűrűsödik, és a polifonikusságuk még inkább hozzájárul az egyértelmű önazonosság válságához. Ezért is lehetséges az, hogy a szövegek mindenfajta elbeszélői reflexió nélkül hatnak, üzenetük, paródiaértékük világos. A Végre élsz valamennyi novellája így válik egyfajta polifón belső monológgá, Pályi András szerint az antiintellektualizmussal együtt képes a kiüresedett eszméket, kifordult világszemléletet önmagukkal megsemmisíteni, felmutatni irracionalizmusukat. A Kornis-féle groteszk így mindig útban van a szatíra felé, humora társadalomkritikai éllel bír.