Páskándi Géza: Vendégség

1972-ben Vendégség címen jelent meg Páskándi Géza két történelmi drámája, a címadó és a Tornyot választok. A magyar történelmi dráma 1970-es években végbement megújulásában kétségtelenül jelentős szerepet játszottak erdélyi szerzők: Páskándi Géza mellett Sütő András (Egy lócsiszár virágvasárnapja; Csillag a máglyán), Székely János (Mórok; Caligula helytartója), Veress Dániel (Négy tél; Véres farsang). E műfaj kísérleti változatának tekinthető Kocsis István jó néhány monodrámája is (Bolyai János estéje; Magellán; Az újrakezdő). A műfaj felfutását az önkényuralom kultúrpolitikája, annak szigorú cenzúrája magyarázza. A korszak társadalmi problémái, különösen a pártdiktatúrával összefüggő anomáliák érinthetetlenek és tárgyalhatatlanok voltak, az írók ezért visszavetítették őket történelmi korszakokba, és e historizáció révén szóltak, szólhattak róluk. A drámák hangsúlyozottan a régmúltról szóltak, de a jelenre vonatkoztathatóan. Ezt nevezte a korabeli zsargon „áthallásnak”. Ehhez természetesen olyan közönség kellett, amely képes volt a drámák kettős üzenetének megfejtésére.

A Vendégség tárgyát alcíme jelöli: „Dávid Ferenc avagy unus est Deus?” A kolozsvári Korunk című folyóiratban jelent meg először, ami azért volt akkoriban fontos, mert a közlés során a szöveg „átesett” a cenzúrán, színpadi bemutatásához nem volt szükség újabb hatósági ellenőrzésre. Előadását mégis megtiltották Romániában, az unitárius egyház közbelépésére, mely úgy vélte, hogy a dráma kedvezőtlen színben tünteti fel vallásuk alapítóját és első püspökét. Ősbemutatója ezért Magyarországon, Békéscsabán volt, nem sokkal ezután pedig Budapesten is játszották, parádés szereposztással. (Tudomásunk van azonban egy korábbi romániai előadásról is, melyet egy műkedvelő csoport vitt színre.) A dráma Dávid Ferenc házában játszódik, melyet a püspök sohasem hagy el, mintha házi őrizetben lenne. Beszállásolják hozzá Socinót, a külföldről Erdélybe – az egyetlen országba, ahol felekezetét törvény ismeri el – menekült unitárius hittudóst, azzal a megbízással, hogy rendszeresen jelentse Dávid Ferenc kijelentéseit újító nézeteiről. A „négy bevett vallás” erdélyi törvénye ugyanis tiltja a további hitújítást. Dávid Ferenc „tovább újítóként” történő elmarasztalását hittársa, Blandrata György szorgalmazza, mert félti az egyház törvényes pozícióját és teológiai egységét. Ez a dráma történelmi jelrendszere. Mögötte a néző számára felsejlik egy tágabb jelentés: hogyan válik az újítás szabadságában fogant eszme a szabadság korlátjává, miután hatalmi helyzetbe került, intézményesült és dogmává merevedett. Dávid Ferenc ezt a kezdeti szabadságot védelmezi, amikor új meg új elvekkel a hit új igazságait keresi. És ez „veszedelmes a fejedelemre és az egyházak jó békéjére”. A hatalom és az alkotó értelmiségi mindenkori konfliktusa bontakozik ki ebben.

A drámai helyzet azonban abszurd elemeket is tartalmaz. A püspök új gondolatainak egyetlen értő befogadója van: a besúgója. E gondolatoknak azonban nem hozzá kellene eljutniuk, hanem a gyülekezethez, ezt azonban Blandrata és a fejedelem lehetetlenné teszi. A besúgóban mintegy elhalnak Dávid Ferenc eszméi, és jelentései által tanításból vádpontokká változnak. Ugyanakkor kettejük viszonya a mester és a tanítvány bensőségességére emlékeztet. „Vendég voltál – a tudatomban. Én is vendég voltam a tiédben” – mondja a dráma végszavaiban Dávid Ferenc. Az áruló és az elárult ilyetén kapcsolatában felsejlik az evangéliumi Júdás történetének Nietzsche (és az ő nyomán Ady) által átértelmezett változata is. A hatalom tehát mintegy falat emel a gondolkodó és a gondolatait befogadó közösség közé. E falat azonban maga a kivételes gondolkodó is építi. Dávid Ferenc veje mondja: „téged nem értenek, csak azt tudják, hogy tudós vagy, hogy milyen nagy eszed van, de azt is csak onnan tudják, hogy nem értenek.” Minden új eszme tragédiája ez; a két horizont – a gondolaté és a befogadóé – kezdetben nem képes egymáshoz békülni. Ennek megtestesülése Mária, az írástudatlan cselédlány, a püspök és a besúgó közös szeretője. (Egyébként az ő szerepeltetése váltotta ki az unitárius egyház heves tiltakozását.) Dávid Ferenc tanításait nem érti; szerepet vállal a besúgásban, ugyanakkor gyereket vár a két férfi valamelyikétől. Ahogy ezek egymás tudatában „vendégeskednek”, úgy kitilthatatlan vendég ő is az ösztöneikben, ember voltukat és megalázottságukat hangsúlyozva.

A Tornyot választok a gondolkodónak ezt a magányát, elszigeteltségét állítja középpontba. Egy történelmi anekdotán alapszik: II. Rákóczi György fejedelem állítólag megfenyegette Apáczai Csere Jánost, hogy templomtoronyból vetteti le, ha lázító tanaival nem hagy fel. Annyi „kegyet” gyakorol vele, hogy megválaszthatja a tornyot, ahol halnia kell majd. A szerző ebből a két koldus drámáját is megírja. Ők híresztelik el a városban a furcsa kivégzést, amely azonban nem következik be. Az „elbolondított”, a „históriai” látványra mohón összegyűlt közönség ezért a koldusokat bünteti. Apáczai védeni próbálja őket, de közben saját végzetét is megjósolja: „Emberek! Ma elmarad az, amiért idegyülekeztek! Ma elmarad – de nem örökre.” A helyzet abszurditása abban áll, hogy a koldusoknak Apáczai tanaiból kellene hasznot húzniuk, ők azonban halálából számítanak „tele tarisznyára”, bőséges alamizsnára a kivégzés közönségétől. A főszereplő tragédiája tehát elmarad, a koldusoké (alighanem) beteljesedik. A dráma egyik szereplője, a Diák alakjában felvillant a szerző egy, a tudást befogadni kész és képes személyt is, az „értelmiségi utánpótlást”. E tekintetben a Tornyot választok derűlátóbb, mint a Vendégség, de talán kevésbé feszült és katartikus.