Bálint Tibor: Zarándoklás a panaszfalhoz

Bálint Tibor második nagyregényében a lidércnyomásos ötvenes évek elevenednek meg. Hasonló eposzias szemléleti tágassággal és elementáris hatással, mint az előző évtizedek élményrengetege a Zokogó majomban (1969). (A romániai kommunista rémuralom további fejleményeit egészen a diktátor Ceauşescu 1989-es kivégzéséig a regényfolyamot trilógiává szélesítő, 1996-ban megjelent Bábel toronyháza idézi föl.) A Zarándoklás a panaszfalhoz-ban a terror szorosan összefonódik a hiperbolikus emberi aljasság, az aberráció, a gyilkos és agresszív ösztönöket elszabadító basáskodás legelképesztőbb jellemképleteivel és jelenségeivel. A szadista hatalmi kéj farsangoló tobzódásának leképezése a modern pszichológia, a (poszt)freudi antropológia távlatos kontextusában is értelmezhető –, esztétikai minőségében pedig a szenvedők, a szenvedést okozók és a közbülállók egész társadalmi galériája, a megalázók és a megalázottak kavalkádja megrázó, felkavaró vízióvá szélesedik. A „szenvedések dekameronja” (Nicolae Balotă) a novellisztikus részletek sorozatából boltozódik fel: akasztófahumoros, nyersen groteszk, ironikus-szarkasztikus, balladisztikus kisprózai történetelbeszélések formai és hangnemi bőségéből. Nyelvezetében egyszerre tárgyszerű és poétikus „igaz krónika" ez a „személyi kultusz korszakának nevezett idő embertelenségeiről” (méltatta Sütő András is). A borzongató, fojtogató atmoszférát az epikai „pointillista” módszerrel egymás mellé helyezett „történések csillagai” teremtik meg, így sugározva egy olyan világ szörnyűségeit, amelyikben (az író szavával) „a napot gyakran elfödte egy-egy égig nyújtózó személy árnyéka.” A szertekalandozó előadásmód szervesen épül össze a burjánzó eseménymotívumokat átfogó, szintetizáló kompozíciós igénnyel. S ez a mozaikos freskó biblikus jelentésárnyalatokkal is dúsan színesedik, és baljós, szinte végítéletszerű, apokaliptikus képzetekkel telítődik.

A változatos tébollyal és alantasságokkal fertőzött amorf világban vergődnek a megkínzottak, és az ördögpofájú szörnyetegek is fulladoznak torz ösztöneik kielégítetlenségétől. Beteg, dehumanizált lények és totális önkénymechanizmusok gerjesztik egymást. Ezt az emberképet biologista-szociáldeterminista („ember embernek farkasa”) vonások is rétegezik; s a szenzualista, naturalista, (neo)expresszionista intonáció. De a felnagyító, egyetemesítő – romlást, bűnt, patológiát társító – látás- és ábrázolásmód az analitikus lélektaniság realizmusával, az aprólékosan kidolgozott leírások nyugalmával is egyensúlyba kerül.

Az undok gaztettek elkövetői is egyszerre plasztikus, életszerű figurák és idomtalanná stilizált sűrítmények. Zsákos, a falusi néptanácsi titkár, a kontraszelektált karrierista, tele alsóbbrendűségi komplexussal és kompenzációs akarnoksággal: a bolsevik autokrácia kiváltságosainak őspéldánya. Hitványsága (részegeskedik, apját nem temetteti el), magánakciói (goromba nemi ingere az intelligens tanítónő, majd a rettegő, kis testi hibás adminisztrátornő megkaparintására sarkallja), rémületkeltő, vandál intézkedései (ki akarja irtatni a falu kutyáit) közutálat tárgyává süllyesztik. A sebzetten szenvedő kutyák görcsös éjszakai vonítása és az ocsmányul vérengző lelki gnóm elvetemültsége (majd kudarca: a „dongalábú” titkárnő féltékeny ura borotvával összekaszabolja) expresszív, pszichotikus tájfestésben egységesül.

A mindenkori hatalmat gátlástalan köpönyegforgatásokkal kiszolgáló, pozicionált értelmiségi prototípusa Kenyér Pál, aki mint teológus előbb lázas istenhívő, majd iskolaigazgatóként fanatikus, idülten vakbuzgó ateista. Ekként az ártatlanokat halálra üldöző törvénytelenségek számító, rideg bérence. Álhit, bigottéria, kicsinyes merevség és neofita túllihegés dühöng benne; a besúgórendszer, a szűklátókörű ideológiai megbélyegzés, a tudatátprogramozás intézményes eszközeivel felfegyverkezve. A szintén hitehagyó Bárány Lajos, a nyomorék, trágár „Antikrisztussá” vedlő aposztata élettársait, gyermekeit emészti föl fajtalan bujálkodásával. Egyik fiára alvilági orgiákkal, parázna tivornyákkal hozza rá a vérbajt. Érzéki hánykolódása és szeszélyfüggősége végül az őrültek házába löki, ahol a füvet legeli – magát Nabukodonozornak vélve. Az alaptalan rágalmazások, feljelentgetések, jogtalan rendőri zaklatások, a társadalmi és társadalomalatti obszcenitások képviselőinek ellentétpárjai és tönkretett áldozatai a megtépázott szelídek, a megfélemlített falusiak, a tisztességes, szolgálatkész és türelmes kisértelmiségiek, a hatalom becsületes szellemi ellenfelei: orvosok, tanárok, diákok, fiatalok. Vagy épp az apácáknál nevelkedett Vecserda Teréz, aki zokszó nélkül gondozza beteg családtagjait; naivul férjhez megy egy ővele – az ő szeplőtelenségével – pusztán ferde érzékeit felcsigázni óhajtó, majd őt el is hagyó romlott homoszexuálishoz (bár „iszonyodva”, mint Németh László Kárász Nellije), s annak örökletes terheltsége miatt (mivel magzata torzszülött lenne) kénytelen abortálni is. Fivérét az 1956-os magyar forradalom ürügyén az erdélyi magyarság ellen elharapódzó bosszúhadjárat idején koholt vádak alapján bebörtönzik, s végül a fogházban leli halálát. Teréz azonban krimibe illő találékonysággal és veszedelmek között kihantolja bátyja csontjait a rabtemető jeltelen sírjából, hogy a többi hozzátartozó összegyűjtött maradványai mellé szállíthassa. E gyenge, törékeny, meggyötört asszony antigonéi lázadása a sátáni erőszakrendszerrel szemben egyfajta „levétel a keresztről”. Reményt és megváltáshitet sugároz, kegyeletátörökítő ragaszkodást a családi, közösségi passió tisztán őrizhető tanulságaihoz, a mártírok legendáihoz.