súgó szűrés
keresés

Bálint Tibor: Zokogó majom

Szerző
Bálint Tibor
Kiadás éve
1969
Műfaj
regény
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
588
A szócikk szerzője
Bertha Zoltán

Az erdélyi magyar irodalomban a hatvanas években lezajló modernizációs folyamatot esztétikai „nagykorúsodásnak” és „korváltásnak” tekintették már az akkori kritikusok is. A második világháború vége utáni bő évtizedben az olykor a romániai politikai diktatúra ideológiai elvárásaihoz is igazodó prózaművek főként a társadalmi realista ábrázolásmód eszközeit használták, s ehhez képest jelentett újdonságot az 1945 után induló nemzedékek összetettebb – egyszersmind az egyetemes magyar és világirodalom kortárs fejleményeivel szinkronba kerülő – epikai világszemlélete és poétikája. A pályájukat az 1961-től megjelenő Forrás-könyvsorozatban kezdő szerzők már gyakran bontották fel a történetmondás lineáris menetét, alkalmazták a nézőpont- és idősíkváltások izgalmas elbeszéléstechnikáit, a személyiségpszichológiai megjelenítésformákat az emlékek, álmok, sejtelmek, látomások mozgósításával gazdagították, s az előadásmód hangnemi skáláját groteszk, abszurd vagy fantasztikus tónusokkal bővítették. Mindennek eredményei látványosan érvényesültek Szilágyi István, Páskándi Géza, Pusztai János, Bodor Ádám, Lászlóffy Aladár és mások korabeli műveiben, s kiemelkedően Bálint Tibor Zokogó majom című monumentális regényében.

Roppant dimenziókban hömpölygő család- és társadalomtörténeti, lélektani, fejlődés- és önéletrajzi élményanyagot, valamint a harmincas évektől az ötvenesekig ívelő időtartamnyi eseménytömeget ölel át ez a hatalmas távlatú kortabló. A kolozsvári kültelkek, peremvidékek kisemberi életvilágának egész tarka panorámáját, kavalkádját, sőt mitológiáját festi elénk. A mű kalandos mesei népeposszá tágul, amelyben a kisemmizett külvárosi lumpenrétegek szegénysége és kiszolgáltatottsága jelképesen a létezés belvárosába még be nem költözött emberiség szinekdochéjaként is értelmezhető. A bohózatos, anekdotikus fénytörésben villódzó figurarengeteg és jelenetforgatag mintha vérbő tényvalóság és képzelgés kavargó, szürreális, félálomi szférájába helyeződne. Ragyogó, „tündéri” vagy „mágikus” realista stilizálással és narratív mozgalmassággal megélénkítve példázza e félrevetett népességcsoport forró létküzdelmét, szenvedésözönét és élniakarását. Leginkább Krúdy, Tersánszky, Gelléri, Mándy Iván hangvételével, Fejes Endre Rozsdatemetőjének szociografikus mélységperspektíváival, de talán az egész kelet-közép-európai kisnépi és magyar fátumot megörökítő sorstörténelmi regénykrónikákkal (Sütő András, Dobos László, Duba Gyula, Gion Nándor) is rokoníthatón.

A nagypolitika uralma alá hajtott, szakadatlan vergődésre, esendő csonkabonkaságra kárhoztatott populációt irdatlan messzeségből, de annál kínzóbban sújtják az általános gazdasági válságtól a fegyverkezési készülődésen és a háborús kataklizmákon keresztül a Sztálin haláláig terjedő időszak csapásai. Az időbeli távolságot („story” és „history” bizarr viszonyait) – ezzel együtt az önsorsintézésből kitaszított alullévők esélytelenségét – érzékletesen jelzi a köznapi cselekményszövevénybe ellenpontozva ékelődő dokumentatív szövegbetétek – a részint John Dos Passos-i montázsmódszerrel bevágott mozaikos sajtórészletek –, a korhangulatot árasztó újsághírek, tudósítások, cikkcímek színes keveréke.

A főszereplő Vincze család a legváltozatosabban célozza meg a túlélést. A részeges, erőszakos, állástalan péksegéd apa hóbortos találmányokban bízik, ám folyton becsődöl. Böske, az úrhatnám prostituált nagynéni és csaló-csavargó élettársa, a kajla fülű, „cipószájú” másodpincér, Hektor – burleszkesen illúziókergető, élősködő, marakodó „panoptikumi” párként – hiába keresik a szerencsét. Összetartani az övéit, gyerekről, rokonról katasztrófák, pusztító tűzvészek, ínségek közepette is mérhetetlen önfeláldozással gondoskodni: a szelíd, oltalmazó anya feladata ez. Eredendő jóságát érzékeny, félszeg kisfia, Vincze Kálmánka örökli, aki finom lelki vonzalommal kötődik hozzá. A kisfiú azután fájdalmas érzelmi-fizikai próbatételektől és (miként Joyce Ifjúkori önarcképében) szerelem, vallás, művészet bonyodalmas kihívásaitól megedződve a tehetségsegítő kolozsvári református kollégiumban tanul, végül újságírói pályára lép. A meghurcoltatástól sem félve szegül szembe az ötvenes évek kommunista dogmáival, a hazug hősriportokat követelő propagandával, és ragaszkodik (az illyési „nem menekülhetsz” szellemében) az elesettek, nyomorgók értékeihez. Miként édesanyja intelmének igazságához is: „Hát az, hogy élünk […] hogy nem cselekedtünk rosszat senki kárára – az nem hősiesség?” A regény alapeszméje: „a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszló szájak elé… Mert minden kisember sérült [...] nincs olyan elv vagy eszme, melynek fényénél fölöslegeseknek és ostobáknak ítélhetnők meg őket [...] az élet mélysége és magassága épp általuk méretik meg”. Ahonnan Vincze Kálmánka kiemelkedett: roncstelepek, szeméthegyek szomszédsága, gyárfüstben fulladozó szűk utcák, a „Zokogó Majom” cégérével ékeskedő (és az „Édes Lyuk” nevűvel konkuráló) kocsma félbűnöző, lezüllött kisegzisztenciáktól, napszámosoktól, fuvarosoktól, házalóktól, szélhámosoktól, utcalányoktól, vallási fanatikusoktól, vajákosoktól hemzsegő környéke. S ahová érkezett: az autentikus értelmiségi hivatás szerinti erkölcsi sorsvállalás tisztaságának képviselete. Részvéttel és szolidaritással elkészített számadás ez a múlt átmenthető hagyatékáról. Bálint Tibor így vallott regényéről: „mindig ezek az egyszerű emberek érezték át leggyötrőbben a lét súlyát, az egyszeri életet, s [...] még tragikomikus tévelygéseik közben is szüntelen megigazulásra törekedtek”.

A később számos erdélyi és magyarországi kiadást megért regényt hamar lefordították románra (és más nyelvekre), majd film is készült belőle; Sánta angyalok utcája című drámaváltozatát pedig 1972-ben a legendás rendező, Szabó József Ódzsa állította kirobbanó sikerrel színpadra.

Irodalom

Vallomás repedt tükör előtt – Bálint Tibor emlékezete, szerk. Bálint Júlia–Demény Péter, Kolozsvár, 2007, Polis.

Más térben – Bálint Tibor (1932–2002), szerk. Egyed Emese, Kolozsvár, 2012, Komp-Press, Kolozsvár Társaság–Bálint Tibor Baráti Társaság.

Bertha Zoltán, Bálint Tibor, Budapest, 1990, Akadémiai.

Pomogáts Béla, Magyar irodalom Erdélyben V–VI., (1968–1989), Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia.