A miniszter félrelép

A miniszter félrelép nézőszáma miatt vált a rendszerváltozás utáni magyar filmtörténet hivatkozási pontjává. Hogy mit jelent a „sok” a mozijegyek eladását tekintve, az természetesen koronként változik. Minden idők legnézettebb magyar filmjeként a Mágnás Miskát (Keleti Márton, 1949) tartjuk számon tízmillió körüli nézővel, nem sokkal marad el tőle Várkonyi Zoltán két filmje, A kőszívű ember fiai (1965) és az Egri csillagok (1968). Ezt követően fokozatosan, később, különösen a videó elterjedésével és a kereskedelmi tévécsatornák megjelenésével radikálisan átalakultak a mozgóképfogyasztási szokások, így a kilencvenes években jóval szerényebb jegyeladással is lehetett kasszát robbantani. Ráadásul ebben az évtizedben rendkívül kevés a hazai populáris film, és a magyar művek többsége a tízezres nézőszámot is ritkán haladta meg. A holtpontról a Sose halunk meg (Koltai Róbert, 1993) mozdította ki az elkeserítően gyengén teljesítő magyar filmet kétszázezernél több nézőjével, majd néhány évvel később két alkotás is kiugró eredményt ért el: a hatvanas évek nosztalgiahullámát egyszerre meglovagló és azon ironizáló Csinibabára (Tímár Péter, 1997) félmillióan, A miniszter félrelépre több mint hatszázhatvanezren voltak kíváncsiak (a Filmforgalmazók Egyesületének adatai szerint). Utóbbi teljesítményét azóta sem tudta egy magyar film sem elérni. Mindkettő kabarékból (is) ismert népszerű színészekkel készült vígjáték. Ez a recept egy korábbi filmtörténeti korszakban már bevált: az alkotók a háború előtti vígjátékok hagyományát folytatták (ha nem is olyan közvetlenül, mint pár év múlva a Hippolyt [Kabay Barna, 1999] és a Meseautó [Kabay Barna, 2000]).

Andrew G. Vajna, akkor még Holly­woodban dolgozó producerként, első magyar filmjével azt a célt tűzte ki, hogy három évre visszamenően megdöntse a legnézettebb filmek rekordját, beleértve az amerikai szuperprodukciókat – majdnem sikerült. A miniszter félreléppel biztosra mentek az alkotók. Ray Cooney darabja a József Attila Színházban már bizonyította, hogy a közönség imádja, és a film két főszereplője, Kern András és Koltai Róbert garancia volt a mozinézők megnyerésére. A színházban is ők játszották a minisztert és a titkárát, a darab ismeretében írták a forgatókönyvet, és közösen rendezték a filmet. Amikor A miniszter félrelép forgatásába kezdtek, mindketten birtokában voltak már filmrendezői tapasztalatnak. A kilencvenes években a szórakoztató mozi feltámasztása részben hozzájuk kapcsolódott. Koltai a hatvanas évekre nosztalgiával visszatekintő Sose halunk meg című művével, majd a Szambával (1995) hódította meg a közönséget, Kern keserédes, önvallomásos vígjátékkal, a Sztracsatellával (1996) ért el sikert.

A miniszter félrelép pontosan követi a bohózat szabályait: kevés helyszínen (az Astoria Szállóban és a Parlamentben) játszódik, félreértésen alapul, amelyet aztán még több követ, a főszereplőkön kívül a mellékszereplők is belekeverednek a rumliba, és egyre nő a káosz; mindezt néhány pajzán jelenet fűszerezi. A címszereplő miniszter (Kern András) az egyik ellenzéki párt titkárnőjével (Dobó Kata) készül titkos légyottra a szálloda lakosztályában, de találnak egy hullát az ablakban, mégpedig a csinos titkárnő féltékeny férjének (Kapitány Iván) fogadott magánnyomozóját (Gáspár Sándor). A miniszter odahívja titkárát (Koltai Róbert), hogy segítsen menteni a hírnevét (máskülönben „hullával folytatott szexorgiáról” írnak másnap a bulvárlapok). A zűrzavart a miniszter hazugságáradata generálja, egyre többfelé kell újabb és újabb sztorit eladni: a szálloda igazgatójának (Kállai Ferenc), a közben meglepetésként betoppanó miniszternének (Udvaros Dorottya), a féltékeny férjnek, a pénzéhés londinernek (Reviczky Gábor), s mindeközben a halottnak hitt nyomozó is felébred időnként. A tolóablak pedig újra és újra a szereplők nyakára zuhan, kinél emlékezetkiesést, másnál agylágyulást okozva. Bár csikorogva indul a történet (a termékmegjelenítés zavarba ejtően ügyetlen alkalmazása is lassítja a cselekményt, mint a pizzafutár érkezésének képsora), aztán lendületet
vesz és lélegzetvételnyi szünet nélkül pörögnek az események.

Az alkotók szakmájuk professzionális képviselői. Koltai és Kern számtalan komédiában és kabaréjelenetben csiszolt tudását kamatoztatja, és valamennyi szerepben élvonalbeli színészek komédiáznak, Dobó Katát pedig ebből a filmből ismeri meg az ország. A zeneszerző Dés László gyakorlott a fülbemászó (film)zenék komponálásában, az operatőr Ragályi Elemér ekkor már félszáz film fényképezésén is túl a magyar film­kultúra meghatározó alakja; igaz, ebben az esetben a vizualitásnak nincs kitüntetett szerepe: filmre vitt színdarabot látunk. Bár a bohózat kortól és kultúrától függetlenül működik, egy csipetnyi kortárs társadalomkritikát is kevernek hozzá az alkotók. Az amúgy közhelyes üzenet szerint a politikusok profi hazudozók, és a címszereplő miniszternek is ez a legfőbb tulajdonsága.

A miniszter félrelép igazolta Vajna elképzelését, miszerint lehetséges „olyan filmet gyártani Ma­gyarországon, magyarokkal, amelynek me­gtérül a költségvetése.”. Kern és Koltai kiemelkedően sikeres rendezése elindít egy sorozatot: a kilencvenes évek végétől kasszasikert arató magyar film a vígjáték műfajába sorolható (Tímár Péter: Zimmer Feri, 1998; Rudolf Péter: Üvegtigris, 2001; Herendi Gábor: Valami Amerika, 2002).