súgó szűrés
keresés

A vizsga

Rendező
Bergendy Péter
Bemutató
2011.10.13.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 30 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A kétezres évek magyar tömegfilmjének problémáit leltározva mindenekelőtt a külföldi minták setesuta használata tűnik fel, de legalább ennyire fontos az is, hogy az alkotók mintha nem lennének képesek olyan témákat felkutatni, amelyek lokális jellegük mellett egyúttal alkalmasak a klasszikus – azaz a nyugati világban egyetemes érvényűnek tetsző – műfaji sémák adaptálására. Utóbbi momentum jelentőségének illusztrálásához elég csak arra utalni, hogy a nagy amerikai műfajok majd mindegyike (a westerntől a gengszterfilmig, sőt a musicalig) a lokalitásban gyökeredzett, még akkor is, ha a helyi történeteket a filmek készítői alaposan fikcionalizálták.

Bergendy Péter (Állítsátok meg Teréz­anyut!, 2004; Trezor, 2018) filmje, A vizsga egyik meglepetése a hazai ihletettség és az egyetemes sémakészlet sikeres össze­passzintása. 1957 legvégén járunk, amikor a forradalom leverése után újjászerveződő állambiztonság rafinált technikákkal igyekszik tesztelni beosztottjai alkalmasságát, a magát szocialistának nevező rendszer iránti elkötelezettségét. A történet három főszereplője a fiatal és ambiciózus Jung András tartótiszt (Nagy Zsolt), az ő mentora, a dörzsölt Markó Pál alezredes (Kulka János), továbbá az utóbbi keze alá dolgozó Kulcsár Emil vizsgabiztos (Scherer Péter). A felülről megrendezett konspiráció célja, hogy Jungot választás elé állítsa, és kiderítse: krízishelyzetben az érzelmei vagy a párt és a kormány iránti hűsége vezeti-e őt.

Ebből a történetből sok minden kihozható lett volna, analitikus művészfilm éppúgy, mint feszes műfaji film, Bergendy és Köbli Norbert forgatókönyvíró (Made in Hungaria, 2009; A berni követ, 2014; Félvilág, 2015; Örök tél, 2018, Apró mesék, 2019) az utóbbira szavazott. A vizsga veretes holly­woodi dramaturgiával dolgozó, klasszicizáló tónusú átverés-történet, minden ízében izgalmas ügynökthriller. Pergő, fordulatos és alapvetően cselekményközpontú darab, amelyet nem terhel a nagyotmondás kényszere és nem nehezít el az üzenetközvetítés ballasztja, miközben a mesefűzés logikája a (kora)kádári rendszer fertelmes felvilágából is megmutat valamit.

A film láthatóan nem kíván eredeti lenni, de éppen ez, az egyenesztergált történetelemek szakértő összeillesztése adja az izgalmasságát. Ritkaságszámba megy a hazai színtéren a holly­woodi dramaturgia ilyen pedáns alkalmazása, a ritmus remek, a fordulatok jó tempóban érkeznek. Minden fronton a néző nagyvonalú kiszolgálása a cél. Köbli Norbert arra is külön figyelmet fordít, hogy – holly­woodi mintára – a cselekmény egyes pontjain összefoglalja, pontosabban egy-egy szereplővel (elsősorban Scherer Péterrel) összefoglaltassa a dolgok addigi állását, és mindezt a didaktikusság leghalványabb jele nélkül, feltűnésmentesen teszi. A figurák ugyan nem különösebben eredetiek, de Kulka János vagy Scherer Péter így is brillírozik (igaz, utóbbi, azaz Scherer dolgát megnehezíti a forgatókönyvíró azzal, hogy eleinte fajankónak ábrázolja, majd néhány kevéssé motivált fordulattal öntudatosabbá teszi őt).

Az óramű-dramaturgia A vizsga legnagyobb értéke, vizuális kivitelezése azonban csöppet ellentmondásos. A film egy izmosabb televíziós projekt költségvetésének megfelelő összegből készült, és az alkotók ugyan mindent megtettek annak érdekében, hogy felülemelkedjenek a tévéstílen, de ez csak részben sikerült. A kevés külsőben feltűnő a statiszták hiánya (a hiányérzetet enyhítheti, hogy a cselekmény szenteste játszódik, amikor amúgy is kihaltak az utcák), továbbá foghíjas és egyszínű a kelléktár (kevés az autó, a jelmezek pedig ötlettelenek, kivétel nélkül olyanok, mint amilyeneket az ötvenes években játszódó kortárs darabokban látni). A tévéfilmes közelítésmódot feledteti viszont, hogy Tóth Zsolt operatőr tapintatosan attraktív és mérsékelten egzaltált, kézből vett felvételekkel dolgozik az elegánsan bevilágított – alapjáraton zöld és barna fényekkel festett – terekben, Király István itt-ott ugró vágásokkal üdíti a látványt, a kísérőzene pedig (Parádi Gergely munkája) szabatosan idézi a holly­woodi bűnfilmek világát.

Az alkotók szórakoztatni akarnak, nem történelemórát tartani: valós történelmi alapokból indulnak ki, de a thrillerműfaj igényeihez szabják a tényeket. Sok tévesztés, korhűnek nem nevezhető megoldás van a filmben, kezdve az alapötlettől (olyan típusú „kádertesztre” nem került sor a forradalom után, amilyenről a film beszél), a mese számos apró eleméig. Néhány példa utób­biakra: Locarnóban nem nyert díjat magyar filmrendező 1957 előtt, utána sem sűrűn (Kovács Andrást díjazták A ménesgazdáért, 1978-ban, Bódy Gábort a Psychéért, 1981-ben); Szilvásit nem adaptálták az ötvenes években, csupán egyszer, a nyolcvanas években; „Ruszkik haza” felirat nem valószínű, hogy 1957 végén még volt bárhol az országban, végképp nem egy konspirált lakást rejtő ház falán. Miután a film célja nem az ötvenes évek eseményeinek a dokumentálása, méltánytalan ezeket a „tévesztéseket”, anakronizmusokat vagy hiteltelenségeket felróni az alkotóknak. A honi kritikusok zöme mégis így tett. Rendre a hiteles való­ságábrázolást kérték számon, és kivált ­amiatt fanyalogtak, mert Bergendyék azonosulást teremtettek egy tartótiszttel és egy kommunista felsővezetővel, emiatt a filmet „az elnyomó hatalom képviselőjének akaratlan apológiájának” látták. (Népszabadság, 2011. október 12.) Pedig a műfaji mitológiák másképp működnek. Ha a film jó, az azonosulás a valóságban egykor létezett gonosztevőkkel nincs a műfajiság kárára: az egész holly­woodi gengszter- és westernmitológia arra épül, hogy a néző cégéres gazemberekkel azonosul.

 

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala