Beszélő fejek

Valamikor az ezredfordulón egy ismeretlen fiatalember kopogtatott a nem sokkal korábban megalakult Inforg Stúdió irodájának ajtaján, akinek vezetőjéről, Muhi Andrásról az a hír járta, hogy készségesen fogad bárki rendezőaspiránst, és minden filmtervnek ad egy esélyt, ha azt jónak találja. A fiatalembert Fliegauf Benedeknek hívták, és nem forgatókönyvvel, hanem egy videokazettával érkezett, rajta a közel fél­órás Beszélő fejek munkacímű filmjével, amelyet a barátaival készített pár ezer forintból. Fliegauf azt kérte Muhitól, hogy vessen egy pillantást a filmjére, és mondjon véleményt róla, érdemesnek tartja-e leforgatni ugyanezt professzionális(abb) körülmények közt, másik stábbal és színészekkel. Muhi azon melegében megnézte a filmet, majd közölte Fliegauffal, hogy az úgy jó, ahogy van, nem kell hozzányúlni, újraforgatni pedig végképp nem szabad. A videót átíratta 35 mm-re, és a Beszélő fejeket benevezte a Magyar Filmszemle kisfilmszekciójába, amelyet az meg is nyert. Így indult a kortárs magyar film egyik legeredetibb látásmódú rendezőjének karrierje, amelyet olyan nagyjátékfilmek fémjeleznek, mint a Rengeteg (2003), a Dealer (2004), a Tejút (2007), a Méh – Womb (2010), a Csak a szél (2012).

A Beszélő fejek Fliegauf ideáltipikus műve, ugyanis koncentráltan tartalmazza a későbbi nagyjátékfilmekben megmutatkozó-kibomló rendezői erényeit. Bizonyítja alkotójának formatudatosságát és olthatatlan érdeklődését a tudattalan tartalmai, valamint a bizarr szituációk iránt; mutatja, hogy igencsak ért a castinghoz, és ragyogóan bánik az amatőrökkel; hogy jól kormányozza el a dialógusokat, képes megidézni az élőbeszéd stílusát, fordulatait; illetve – nem utolsósorban – kivételes érzéke van ahhoz, hogy igényeit a költségvetéshez igazítsa.

A filmben hat monológot hallunk, egyenként négy-öt perceseket; a történetek alapjául a rendező – mindmáig kiadatlan – minimalista, félperces novellái szolgáltak. A megszólalók eltérőek, de a szituáció, a háttér, a képkivágat ugyanaz, továbbá a nyilatkozó személyek egy-egy snittet kapnak, a „jeleneteik” vágás nélkül szerepelnek a filmben. A hat monológ közös nevezője emellett, hogy valamennyi hőse ugyanazon személy, bizonyos Laci, aki egyetlen pillanatra sem jelenik meg ugyan a filmben, mégis ott van minden képkockán. A róla szóló történetek témájuk, hangütésük szempontjából igen szórtak. Van, amelyik balsorsúnak és szerencsétlennek, és van, amelyik az emberi nyomorúság vámszedőjének mutatja őt, az egyik epizódban mélyen érző figurának tetszik, a másikban kegyetlennek, egyszer filiszter, másszor bohém, a viselkedése hol hétköznapi, hol extrém. Egészében véve bármennyire ellenirányúak a különböző történetek, a film végére egy komplett személyiség áll előttünk, akit megsértettek és aki megsértett másokat, aki szenvedett és szenvedtetett, aki kapott és adott fájdalmat, szeretetet. A zárlatra kirajzolódik Laci ellentmondásokkal teli karaktere, ráadásul a történetek az élete teljes spektrumát befogják (gyermekkor, családalapítás, karrier­építés, halál).

A témával Fliegauf a határokat feszegeti – hiszen kockázatos egy teljes életet megpróbálni alig félórába befogni –, de ezzel nem elégszik meg, és a paradoxonokkal teli formaalkalmazásban is a végletekig megy el. Már az is sokatmondó, hogy a Beszélő fejek a fekete-fehér filmek világát idéző színes film: színes nyersanyagra készült ugyan, hatásában – mivel a színek nagyon tompák benne – mégis inkább szürke. A formát illető paradoxon továbbá, hogy miközben a rendező számos elemmel a dokumentumfilmeket imitálja (a dokumentumfilmes műfajt idéző címmel, az élőbeszédszerű monológokkal, az extremitásuk mellett is „életes” minitörténetekkel), azonközben látványosan csonkítja a dokuhatást a minimálforma stilizálásával. A legkevésbé sem dokumentumfilmszerű, hogy a háttér homogén és steril, azaz maradéktalanul életidegen minden epizódban; hogy a filmben végig halk zene szól; továbbá a szervezettséget, előre elrendezettséget jelzi az is, hogy az összes szereplő egy-egy snittben látható. Izgalmas megoldás, hogy Fliegauf a szűkebb plánok alkalmazása mellett a háttér manipulálásával emeli ki az alakok gesztusait. Nem egyszerűen a háttér stilizálásával, hanem jellegtelenné tételével, sőt – miután a képek hátterében nincs semmi, egyetlen tárgy vagy díszletelem sem – homogenizálásával és eltüntetésével fókuszálja a figyelmet a megszólaló személyek arcára. Mindez segít a nézőnek a történetek koncentráltabb átélésében, ugyanakkor nagy súlyt helyez a(z amatőr) színészek vállára (köztük maga a rendező is feltűnik: az ötödik mese az övé), hiszen a hibás vagy hamis gesztusok sokkal feltűnőbbek a steril háttér előtt. Nagyfokú formafegyelem tükröződik tehát a szereplők instruálásában és elhelyezésében, nemcsak azért, mert mindenki egyetlen snittet kap, illetve mert a háttér végig steril, hanem azért is, mert a film első felében megszólalók mintegy dialogizálnak a második felében megszólalókkal: az első három személy jobbról balra néz a képkivágatban, a második három balról jobbra. Ez a megoldás is hozzájárul a forma zárttá tételéhez.

A Beszélő fejek szinte minden ízében provokatív film, a témájával, a formájával is ingerli a nézőt. Kivált utóbbival, a formaépítés bevett technikáit és szabályait kikezdő innovativitásával keltett feltűnést. Kivételes érzékenységű alkotót, az ezredfordulón feltűnő ifjú rendezőnemzedék egyik legtehetségesebb tagját ígérte.