Cimborák – Hegyen-völgyön

Azok után, hogy elkészítette az egyetemes filmtörténet első egész estés színes ter­mé­szetfilmjeit (Vadvízország, 1952; Gyöngy­virágtól lombhullásig, 1953), Homoki Nagy István rendező-forgatókönyvíró-operatőr megerősítette munkái narratív irányultságát, cselekményessé tette szövetüket, és antropomorfizálta állathőseit. Nem a nagyközönség megnyerése céljából volt erre szükség – a Vadvízország és a Gyöngy­virág­tól lombhullásig kiugró sikert aratott, milliók látták mindkettőt –, inkább az önismétlés veszélyének elkerülése és a megújulás vágya miatt. Az életmű szerves építkezését jelzi, hogy bizonyos értelemben már a Gyöngyvirágtól lombhullásig-ban érzékelhető a természetfilmi késztetések és a játékfilmes dramaturgia összeöltésének vágya – igaz, csak néhány percre (a vadászfigura vizslájának és sasmadarának szerepeltetésével) –, majd pedig az ötvenperces, önreflexív A kék vércsék erdejében (1954) után elkészül az újabb egész estés film, a Cimborák – Nádi szélben (1958), amelyben a tendencia elmélyül. A leíró jelleg ugyan számos jelenetet ural (többek között a bivalyok, kanalasgémek, mocsári teknősök, pézsmapockok világáról kapunk fontos információkat), de az epizódok egységes narratívába szervülnek, továbbá a film három központi, mi több: névvel ellátott állatfigurát is bevezet. A Kis-Balatonon forgatott Nádi szélben Fickó, a magyar vizsla, Pletyka, a vadásztacskó és Nimród, a vadászhéja hazajutását, az út során átélt kalandjait meséli el. A játékfilmes „cselekményesség” megerősítésének igényét markánsan jelzi a mindenkori akciónarratíva fontos komponense, az úgynevezett last minute solution (az utolsó pillanatban történő megmenekülés) eszközének többszöri alkalmazása. Már a nyitányban idegőrlő akcióra kerül sor (Pletyka kis híján vízbe fúl, megmenekülése Fickó állhatatosságának és helyzetfelismerésének köszönhető: a jelenet leforgatása hónapokba került!), később mindez szerepcserével megismétlődik (a vízhalál Fickót fenyegeti, Pletyka a megmentő), a zárlat pedig hatalmas tűzvészről mesél, amelyet a legutolsó pillanatban egy-egy halálugrással tudnak kikerülni hőseink.

A Nádi szélben folytatásaként elkészült Cimborák – Hegyen-völgyönnel Homoki Nagy István továbblép: munkája természet- vagy dokumentumfilmnek aligha, inkább dokumentum-játékfilmnek nevezhető. Vagy legfőképp állatmesének. Mint ahogyan a rendező „tiszta” természetfilmjeit – feltehetően – a Disney stúdió rövid dokumentumfilmjei inspirálták (James Algartól a fél­órás A fókák szigete [Seal Island, 1948] vagy A hódok völgye [Beaver Valley, 1950]), az antropomorfizált állathősökkel készült művekhez is talán egyes Disney-produkciók, az állatszereplős rajzfilmek adhatták az ihletet (Bambi [Bambi, 1942]; Susi és Tekergő [Lady and the Tramp, 1955]).

Ahhoz hasonlóan, mint amikor a Vad­vízország után leforgatta a Gyöngy­virágtól lombhullásigot, a rendező a Nádi szélben vizes-mocsaras miliőjét erdős-dombosra – illetve néhol síkvidékire – cseréli. Az alap­konfliktus azonban megegyezik az első részével: a három bajtárs letér a hazafelé vezető útról, és sűrű hányattatások után találja azt meg újra. Szemben a korábbi filmekkel – a Nádi szélbent is számításba véve –, a leíró, a vadon élő állatok élethelyzeteit bemutató részek száma elenyésző, a hangsúly a kalandokra, sőt az akciókra helyeződik; itt-ott (például amikor Fickó patakcunami elől menekül a barlangban) expressis verbis akciófilmbe illő momentumok részesei a hősök. Bár seregnyi állattal találkozunk – gólyával, cickánnyal, nyesttel,
barlangi vakrákkal, szalamandrával, denevérrel, muflonnal, vadmacskával, viperával, borzzal, hiúzzal, rókával –, inkább „biodísz­letként”, a kalandok izgalmasságát fokozó mellékalakként tűnnek fel, s nem tudományos-ismeretterjesztő célzattal. Ez a szerep jut a számos egzotikus állatnak is, amelyek a cirkuszmotívum cselekménybe emelésével – a játékidő záróharmadában ide, egy cirkuszba téved a három cimbora – jelenhetnek meg a filmben: mosómedve, kakadu, hiéna, póniló, cerkóf, pávián kap néhány snit­tet, sőt egy gepárd is, melynek szökése jelentős bonyodalmak – és a sokadik last minute solution, bravúros suspense – forrása a fináléban.

Homoki Nagy István a bemutatókor kapott hideget-meleget. Bár a közönség rajongva szerette a Cimborák – Hegyen-völgyönt, a kritikusok sokszor fanyalogtak. A film meséjét klisészerűnek bélyegezték, jóllehet a rendező által használt archetipikus szituációk (pokolra szállás: Fickót elnyeli a barlang; letérés a helyes útról: az állatok elkeveredése gazdájuk mellől a nyitányban) éppenhogy nem gyengítik, hanem erősítik a történetet, a szerelmi szál (Pletyka és a balek kocaturista „sárga bikficének” liezonja) pedig bár kurta, de bájos, szerethető. Ugyanakkor az ember szerepének megnövekedésével a film érdekessége csökken. Az emberalakok szürkék, érdektelenek, és jellegtelenségük még inkább kiütközik, ha Fickóval és Pletykával hasonlítjuk össze őket, amik (akik) emberként működnek, gondolkoznak, cselekszenek, és az érzelmek széles skáláján játszanak: félelem, bánat, öröm egyaránt repertoárjuk része. Ha pedig olyan emóciók kifejezéséről van szó, amelyekhez mimika is szükséges, segítségül siet számukra a narrátor, a már a Györgyvirág…-ban is közreműködő Sinkovits Imre, és elmondja helyettük, amit fiziognómiai okokból nem képesek megmutatni.

Homoki Nagy István később már nem tér vissza Fickóhoz és Nimródhoz, a kis kotorékebet azonban szerepelteti: kisfilmet (Pletyka délutánja, 1964) és egész estést is (Kurtalábú pásztor, 1972) forgat a főszereplésével, továbbá epizodistaként alkalmazza (Macskakaland, 1968).

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala