Dózsa népe…

A hetvenes évek elején a Balázs Béla Stúdióban elindult egy, az iskola, az oktatás, a pedagóguspálya, az ifjúságpolitika kérdéskörét tárgyaló sorozat, amelynek keretében pályakezdő, gyakran még főiskolai hallgatók készítettek dokumentumfilmeket (Dobray György: Levél a kongresszushoz, 1971; Mihályfy Sándor: A Kertész utcaiak, 1972; Mihályfy László: Fellebbezés, 1972; Dárday István: Küldöttválasztás, 1972; Erdőss Pál: Valami mást…, 1972; Vitézy László: Tagfelvétel, 1972; Bódy Gábor Ifivezetők, 1972). A korszak összetett politikai helyzetéről tanúskodik, hogy ezek a kivétel nélkül kritikus hangú, a politikai közszereplők alkalmatlanságáról, a demokrácia névlegességéről, az ideológiai eszmék kiürüléséről tudósító munkák a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetséggel, azaz KISZ-szel együttműködésben valósultak meg. A hatvanas évek reformszelleme 1968 után már nem pártszinten és nem a fősodorban élhetett tovább, hanem a – szintén a párt által irányított – ifjúságpolitikában és a fiatalokból álló filmes műhelyben, a BBS-ben. Stílusosan szólva ők vitték tovább a zászlót, amelyet az ’56-os forradalmárok kezéből kicsavartak, aztán a konszolidáció idején a reformok jegyében ismét fel lehetett emelni (de ez már nem a lyukas zászló volt), hogy aztán a hetvenes évek lanyhább politikai széljárásában lobogjon tovább. Mindez nem csökkenti e filmek jelentőségét, de jelzi megváltozott politikai pozíciójukat. Továbbra is radikálisan, frissen, élesen beszéltek a politikai élet visszásságairól, s noha ezt alsóbb szintű társadalmi jelenségekben ragadhatták csak meg, pontosan érezhető volt, hogy „cseppben a tenger” helyzetről van szó: az iskolák, művelődési házak, ifjúsági és pártszervezetek, diákok, pedagógusok helyi értékű, kis ügyei országos, illetve rendszerszintű problémákra mutattak rá.

Ezt teszi András Ferenc a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szintén 1973-ban végzett osztálytársával, az operatőri feladatot ellátó Vitézy Lászlóval forgatott Dózsa népe… című, riport- és szituációs elemeket vegyítő dokumentumfilmjében. Az alkotók egy Dózsa György-emléktúrát kísérnek el kamerájukkal: meghirdetését, a kísérőtanárok megbeszélését, a túra állomásainak eseményeit (a diákok fogadását, beszédeket, ünnepi műsort), végül a búcsú pillanatait. Mindezt interjúk szegélyezik az akció kitalálójával és vezetőjével, pártbürokratákkal, tanárokkal és a résztvevő diákokkal.

A jó érzékkel kiválasztott esemény két gondolat kifejtésére is alkalmat kínál: egyrészt a hivatalos emlékezetpolitika mibenlétét, érvényességét, értelmét, másrészt a forradalmiság eszméjének jelenidejűségét firtatja, amelyet Dózsa példájával igyekeznek közvetíteni az ifjúságnak. Mindkettő igen népszerű téma a korszak filmművészetében. Az emlékműállítás abszurdja áll Vitézy László és Szalai Györgyi Leleplezésének (1979) középpontjában (a ~ is egy fáklyás avatóünnepséggel indul), s a Dózsa nevéhez kötődő emlékezetpolitika Maurer Dóra Keressük Dózsát (1973) című kísérleti filmjében is előkerül. A jelenidejű forradalmiság kérdésköre pedig, különösen 1968-cal összefüggésben, több egész estés filmben megjelenik a Fényes szelektől (Jancsó Miklós, 1969) az Agitátorokon át (Magyar Dezső, 1969/1986) a ~ diákriportjaihoz legközvetlenebbül kapcsolódó Petőfi ’73-ig (Kardos Ferenc, 1973).

Az emléktúra protokolláris sutaságának szituációs pillanatai e módszer legjobbjait, mindenekelőtt Gazdag Gyula Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1969) című korai remeklését idézik. Fokozhatatlan például az a jelenet, amikor az ünnepi szónok a színpadi függönnyel viaskodik, míg az ügyelő meg nem sajnálja, s résnyire szét nem húzza azt. De hozzá kell tenni, hogy nem minden szereplő tűnik inkompetensnek az emléktúrán, a vezető kifejezetten jó szónok, a pedagógusok igyekezete megejtő. A film e tekintetben nem elsősorban a formális szocialista ünnepekről, hanem voltaképpen minden hivatalossá emelt megemlékezés szükségszerű (?) kiüresedéséről beszél, ahogy azok korszaktól függetlenül a paródia felé gravitálnak. A diákok által exponált másik gondolatkör, a forradalmiság kérdése azonban már valóban a Kádár-korszak elevenébe vág. A forradalmiság csak a hivatalos ideológiában, s főképp az ifjúságpolitikában volt jelen (így fűzték fel 1967-től a tavaszi politikai ünnepnapokat – március 15., március 21., április 4. – a Forradalmi Ifjúsági Napok KISZ által szervezett rendezvénysorozatába), ám a konszolidálódó Kádár-rendszer, főleg ’68 forradalmi éve után semmitől sem tartott jobban, mint a forradalmiságtól. Ezt az ellentmondást hivatott megoldani Aczél György a „hétköznapok forradalmiságának” oximoronjával, s ezt az ellentmondást hozza felszínre a gimnazisták szokatlanul nyílt vitája. Némiképp zavarosak a gondolataik, s ez a korszak eszmei-ideológiai állapotára vall, de azért meglepően világos és okos, komoly valóságismeretről tanúskodó vélemények is elhangzanak például a kommunizmus várható eljöveteléről (hogy ti. az sosem következik be), s ezzel összefüggésben a forradalmiság folyamatos szükségszerűségéről, illetve történelmileg változó megjelenési módjáról, ami miatt Dózsa György sem lehet igazán életszerű minta. A diákok magáról az emléktúráról is őszintén és kritikusan beszélnek, miszerint mennyire mechanikusan, sematikusan alakult, mennyire keveset adott számukra. 1972-t írunk, az 1956 után született nemzedéket látjuk tehát. A film tanúsága szerint a jelen szellemi, ideológiai, politikai állapota kiábrándító – de talán nincs veszve minden.