súgó szűrés
keresés

Hosszú alkony

Rendező
Janisch Attila
Bemutató
1997.04.17.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 10 perc
A szócikk szerzője
Kránicz Bence

Egy idős nő felszáll a buszra, és elszenderül. Csak ennyi biztos Janisch Attila második nagyjátékfilmjében, bár az is sejthető, hogy a nyugdíjas régészprofesszor álmából nincs ébredés. Shirley Jackson novellája, Az autóbusz (The Bus, 1965) szolgált a film alapjául, de a forrásműben egyértelműbb, hogy Harper kisasszony buszútja a halálba vezet. Janisch névtelen hősnője talán még felébredhet a lét innenső oldalán, de nem ez a fontos, hanem a határhelyzet feltérképezése, az alámerülés az ismeretlenbe, amely természete szerint nem járhat sikerrel, és nem állhat össze racionális történetté: odaát, a tudatalattinkban vagy a túlvilágon nincs logika.

Ám úgy tűnik, a történet középpontjában található szimbolikus utazás első lépését racionális, gyalogjáró mindennapjainkban teszi meg a hősnő. Még ébren van, mikor már búcsúztatják. Egykori diákjai valahol faluhelyen szerveznek osztálytalálkozót, a hangulat egyszerre ünnepélyes és fenyegető, mintha a tanítványok túlságosan kedvesek lennének. Forgách András forgatókönyve az ismétlődésekre, ugyanazon motívumoknak a hangnemváltással kísért variációira épül – a diáksereglet taszító ünnepélyességét film­végi visszatérésük igazolja, amikor már olyan testtartásban várják a tanárnőt annak gyerekkori otthonában, mint Hannibal Lecter Clarice Starlingot A bárányok hallgatnakban (The Silence of the Lambs, Jonathan Demme, 1990) az első találkozásukkor. A Hosszú alkony néhány jelenete alapján Janisch Attilát a magyar thriller és horror mestereként emlegethetnénk, ha e műfajok hazai változatainak volna komoly hagyománya. Az előbb magabiztosan tájékozódó, később már lázasan menekülő tanárnő a bajba jutott thrillerhősnők idősebb rokona. Egyszer azt hiszi, hazaér, de nem otthon, hanem rémfilmben találja magát: a semmiből felbukkanó kislánykori babája, Rosabelle a horror-játékbabák (a Gyerekjáték-széria [Child’s Play] Chuckyja, A mágus [Magic, Richard Attenborough, 1978] bábuja) legijesztőbb, bár talán az egyetlen magyarországi képviselője.

Az efféle műfaji epizódok és idézetek azonban nem hatják át olyan alapvetően a Hosszú alkony szerkezetét, mint a művészfilmes fogal­mazásmód, pontosabban a modernista tudatfilm hagyománya. Bár az álomból álomba ébredő, családi otthona foglyává váló hősnő Maya Deren szürrealista klasszi­kusából, A délután szövevényeiből (Meshes of the Afternoon, 1943) ismerős, Janischot és Forgáchot inkább a hatvanas évekbeli tudatfilmek, Alain Robbe-Grillet és Marguerite Duras munkássága, vagy Bergman Personája (1966) inspirálta. Az alkotópáros érdeklődése a kilencvenes évekbeli posztmodern stílusfilm jellegzetes tendenciájával, az időrendfelbontásos elbeszélések divatjával esett egybe. Noha Janisch már első nagyjátékfilmjében, az Árnyék a havonban (1992) sem kronológiai sorrendben tárgyalta bűnbeesés-története stációit, a Hosszú alkony tehát a szerzői pálya egyenes folytatásának tekinthető, mégis feltűnő, hogy utóbbi film premierjének évében mutatták be a Lost HighwayÚtvesztőbent (David Lynch) vagy a Nyisd ki a szemed!-et is (Ábre los ojos, Alejandro Amenábar), a magyar film és a nemzetközi szerzői mozi ritka össz­hangját jelezve.

E filmekben az is közös, hogy a főhősök valóságérzékelését elbizonytalanító, szabálytalan és talányos történetek allegorikussá válnak, és az emberi létezés irányíthatatlanságára, mi több, célnélküliségére engednek következtetni. A cselekmény eloldódik a konkrét tértől és időtől: a Hosszú alkonynak már nincs „társadalmi jelentése”, nem számít, hogy a magyar vidéken vagyunk – bár a buszsofőr bárdolatlansága igencsak realisztikus –, ehelyett körkörös utazásra indulunk a kiismerhetetlen és végtelen tájon. Ez a táj talán a hősnő pszichéje, amelyet lassan megül a bágyasztó délutáni napfény, megsárgítva az emlékek fényképeit, felkészítve a tanárnőt a lassú, fájdalommentes elmúlásra. Törőcsik Mari olyan nőt játszik, aki két lábbal áll a világban, büszke és öntudatos, a kontrollvesztést pedig voltaképpen maga is a halállal azonosítja. Ha bármit megtehetnek vele, ha a sofőr packázhat vele, ha a csatlakozó buszjárat soha nem érkezik meg, akkor a világ elveszett, és ideje tovább­állni – mintha kihallható lenne a filmből a jelen kaotikus állapota felett érzett polgári elégedetlenség. Törőcsik a Körhintával (Fábri Zoltán, 1956) megkezdett színészi pálya egyik utolsó nagy filmszerepét játssza, a bölcs asszonyt, aki akaratos, mint egy kislány, tudattalanja viszont a gyermeki és a felnőtt tudaton is felülkerekedik. Lehet, hogy a túlvilág révésze a felváltva mogorvának és szívélyesnek mutatkozó, emiatt csak még fenyegetőbb buszsofőr (Csuja Imre), de a nézőt Törőcsik fogja kézen, és kíséri álomból álomba, a felébredni képtelen hősnő lidércnyomásos kalandjára.

Janisch főiskolai vizsgafilmjét, az ugyancsak Shirley Jackson-novella alapján készült Zizit (1982) is Törőcsik főszereplésével forgatta, és koncepcionálisan a rövidfilm már a Hosszú alkonyt előlegezte meg. A Hosszú alkony után forgatott Másnapban (2004) pedig megint csak az időérzékelés és az identitás elbizonytalanításáról, a búzakalászos vidéken szétmálló öntudatról mesélt. E ritka következetesen alakított szerzői pálya, úgy tűnik, véget ért, mert Janisch a Másnap óta nem rendezett újabb filmet. Az illanó szépségű – alig több mint egyórás – Hosszú alkony azonban egy terjedelmesebb életműnek is ékköve lenne, a halálba szenderülés lefilmezhetőségének, ennek a lehetetlen kihívásnak elegáns megoldá­saként.

 

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala

Irodalom

Czirják Pál: Feltérképezetlen tájak. Tudatfilm és álomnarratívák Janisch Attila életművében. Metropolis, 2012. 2. sz.

Schubert Gusztáv: Anasztázia. Hosszú alkony. Filmvilág, 1997. 4. sz.