súgó szűrés
keresés

Iskolapélda

Rendező
Péterffy András
Bemutató
1980.11.20.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 15 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Nincs még egy olyan, a pedagógushoz, a diákhoz, az iskolához mérhető motívuma a magyar filmnek, amely teljes történetét lefedné, s ily módon a legkülönfélébb társadalmi-politikai rendszer elemző bemutatására volna alkalmas. Hiszen a pedagógus „a nemzet napszámosa” (Vas Gereben eredetileg a színészekre alkotta meg a fogalmat, de mára a tanárokra értjük), aki nevelőként a jövő nemzedék formálója, az aktuális ideológia közvetítője; az iskola pedig egyfajta kicsinyített modellje a társadalomnak. A kezdetektől egészen napjainkig felsorolni is nehéz az érintett filmeket. Csak néhány kiragadott példa: A harmincadik (Cserépy László, 1942), A tanítónő (Keleti Márton, 1945), Szakadék (Ranódy László, 1956), Fényes szelek (Jancsó Miklós, 1969), Pókfoci (Rózsa János, 1977), Ballagás (Almási Tamás, 1981), Édes Emma, drága Böbe (Szabó István, 1992), vagy nemrég a Mindenki című rövidfilm (Deák Kristóf, 2016). A felsorolásból az is látható, hogy ezek a filmek gyakran – nyilván nem véletlenül – politikai korszakhatáron keletkeztek. Természetesen a magyar irodalomban is népszerű a téma, s gyakoriak az irodalmi adaptációk: A Pál utcai fiúkból és a Légy jó mindhaláligból három, illetve két film is készült Balogh Béla (1917 és 1924) és Fábri Zoltán (1969), illetve Székely István (1936) és Ranódy László (1960) rendezésében. A dokumentumfilmeseket is foglalkoztatta az iskola és a pedagógusi életpálya. A hetvenes évek elejétől a Balázs Béla Stúdióban sorra születtek a témával kapcsolatos, társadalomkritikus művek, így a műhely nagyszabású vállalkozása, az ötrészes Nevelésügyi sorozat (Dárday István, Mihályfy László, Szalai Györgyi, Vitézy László, Wilt Pál, 1973). Ebbe a vonulatba illeszkedett Péterffy András Winkler Márta pedagógiai kísérletéről szóló, a MAFILM Népszerű Tudományosfilm Stúdiójában készült filmje, majd a sort folytatta Magyar József A mi iskolánk (1984) című munkája.

A mai néző számára az Iskolapélda valódi tétje már elhomályosult, hiszen a film voltaképpen vitairatként jött létre egy akkor még sokak által nem elfogadott, sőt, támadott pedagógiai módszer mellett. Ahogy Winkler Márta a honlapján felidézi, a Dárday István nevéhez fűződő „társadalmi forgalmazás” jegyében nyolc évig utazott a filmmel közönségtalálkozókra, és kampányolt a módszere mellett, továbbá az Iskolapéldát mai napig használják a pedagógusképzésben. A Váli úti iskolában kezdődő kísérlet végül a rendszerváltás szabadabb légkörében jutott el odáig, hogy 1988 őszén elinduljon a reformszellemű pedagógus alternatív Kincskereső Iskolája, s ebben a film bizonyára nagy szerepet játszott. Mindennek mára pedagógiatörténeti jelentése és jelentősége lett. De mit mond a film a szorosan vett szakmai kérdésen túl, van-e történelmi léptékű jelentése?

A válasz határozottan igen. Bizonyára a maga korában is különös akusztikája volt a Winkler-féle reformpedagógiának, miszerint a gyereket a tanár partnernek tekinti, a dialogikus oktatást részesíti előnyben az „ex cathedra” beszédmód helyett (ennek érdekében például a padlóhoz szögezett padokat lecserélik mozgatható székekre és asztalokra), a gyerekek szabadon megnyilvánulhatnak, sőt, önálló véleményük lehet. Mindebben már akkor bele lehetett látni és hallani egy, az oktatási reformon jóval túlmutató társadalmi reform lehetőségét: egy szabad országét. A bemutatótanítás után, a „fegyelmezetlenebb” óra láttán az egyik kritikus meg is jegyzi: mi lesz ebből? S valóban, mi volna abból, ha a szocializmus zárt társadalmában az emberek szabadon megnyilvánulnának, s ezáltal – akárcsak az iskolában a gyerekek, s ez a Winkler-módszer kiindulási pontja – jól éreznék magukat? Az ellenzők nyilván anarchiát kiáltanak, s a Winkler-foglalkozások a hagyományos órákhoz képest valóban annak tűnnek. A támogatók viszont bíznak az önálló vélemény, a szabad gondolat, a vita teremtő erejében. Utóbbit a film tanúsága szerint pszichológiai mérések bizonyítják, valamint az egykori Winkler-tanítványok vallomásai. A pedagógiai kísérlet, noha ez nem volt szándéka, felért egy társadalmi kísérlettel, ezért is alakult ki körülötte olyan vehemens hivatalos ellenállás, hogy négyesével küldték a szakfelügyelőket a „nehéz emberek” Kádár-kori archetípusát megtestesítő tanárnő óráira.

Péterffy munkájának társadalmi hatása mellett van még egy említésre méltó mozzanata. Az Iskolapélda jórészt a riportfilmek megszokott, funkcionális módszerével rögzíti az eseményeket: közeliken látjuk a riportalanyokat, az órákon pedig a szituációs dokumentarizmus gyakorlatának megfelelően igyekszik az operatőr (Kurucz Sándor) az éppen megszólaló gyereket lencsevégre kapni. Ám akadnak a filmben meglepő képi megoldások – így az indiántáborozásra kitekintő jelenetben –, amelyek a korabeli kísérleti filmet, Tóth János, Bódy Gábor, Erdély Miklós munkáit idézik. Gyorsításokat, kockázásokat, kimerevítéseket látunk, a trükkasztalon kialakított Bódy-féle „második tekintet” filmjét. Ezek a megoldások részben értelmezik a dokumentált valóságot, így például fokozzák az órák „zűrzavarát”, de jóval inkább arról tanúskodnak, ahogy a rendező a témához próbálja közelíteni saját filmjét, így az legalább néhány részlet erejéig maga is kísérleti lesz.

Irodalom

Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda. Filmvilág, 1980. 11. sz.

Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt. A mi iskolánk. Filmvilág, 1984. 2. sz.

Varga Balázs: Iskolapélda. Tanköteles magyar filmek. Filmvilág, 1998. 9. sz.