Kádár Kata

Szőts István töredékes hazai életműve mindössze két egész estés játékfilmet (Emberek a havason, 1943; Ének a búzamezőkről, 1947/1979) és négy rövidfilmet tartalmaz. A negyvenes–ötvenes években és Szőts nemzedékének körében különlegesnek számított rövidfilmet forgatni (egy sikeres játékfilm után ma is az); a rövidforma erre szakosodott „kultúrfilmesek”, illetve az avantgárd alkotók felségterülete volt. Szőts különállását – esztétikai okból 1945 előtt, majd politikaiból a háború után – jelzi, hogy előbb művészi megfontolásból, később támogatás hiányában forgatott rövidfilmeket. Az elsőt pályakezdőként 1941-ben, Látogatás Kisfaludy Stróbl Zsigmond műtermében címen; a másodikat, a Kádár Katát, 1943-ban, már az Emberek a havason nemzetközi sikere után; a harmadikat, a Kövek, várak, embereket 1956-ban, az Ének a búzamezőkről betiltását követő mellőzöttség idején, egy nagyszabású néprajzi film helyett; s végül Magyarországon az utolsót, a Melyiket a kilenc közül? című, Jókai Mór karácsonyi novellájából készült rövidjátékfilmet 1956 őszén. Az első rövidfilm a pályakezdő rendező ismerkedése a szakmával (a Hunnia gyakornokaként a korabeli filmgyártásból inkább azt sajátította el, milyen filmet nem akar csinálni); a harmadik jobb híján, dacból keletkezett; a negyedik egy régi terv megvalósítása volt, amely talán a visszatérést jelenthette volna a magyar filmszakmába, ha nem jön 1956, majd a következő évben Szőts emigrációja. A Kádár Kata a szuverén szerzői szándék nyomán született ritka művek sorát gazdagítja. Az már más kérdés, hogy a küzdelmes pályára oly jellemző módon ez sem teljesen úgy valósulhatott meg, ahogy azt alkotója elképzelte.

Az ihlető forrás a filmet „kozmikus” művészetnek tekintő Szőts számára ezúttal is a táj volt: szülőföldje, Erdély, azon belül az Emberek a havason forgatásán felfedezett Gyilkos-tó vidéke. Minderről az Életrajzi feljegyzésekben így írt: „A film indító, inspiráló motívuma a Gyilkos-tó vízbe süllyedt erdeje volt. Ez a különös, ritka látvány nap mint nap provokált, csábított, de nem tudtam az Emberek a havason-ba beépíteni. Mikor a víztükör megmozdult, remegni kezdett, a mélybe zuhant fenyőfák kopár ágai és bizarr gyökerei mint valami hatalmas polipkarok megmozdultak, és szinte a mélybe húztak. Fantasztikus formák, fények és árnyak bontakoztak ki. Ez a tó és a halott erdő csontkarjaival nemcsak kerete és háttere lett a vízbe ölt lány történetének: vizuális motívumainak gazdagságával valóságos főszereplője lett a balladának.” Szőts Kádár Kata népballadáját, pontosabban a ballada Kodály Zoltán-féle, zongorára és énekhangra komponált változatát társította a természeti motívumhoz. A zeneszerző csak hosszas unszolásra, a vizuális koncepció megismerése után járult hozzá művének megfilmesítéséhez, ám végül a film számára elkészítette, majd a felvételkor maga vezényelte a kamarazenekari átiratot. Az operatőri feladatra Szőts – ugyancsak merész ötlettel – az amatőr fényképész Dulovits Jenőt kérte fel, akit az ellenfény mesterének tartottak, márpedig erre az eljárásra különösen épített a végig külsőben forgatott film látványvilága.

A Kádár Kata tehát nem egyszerűen rövidjátékfilm és irodalmi adaptáció, hanem egy megzenésített költemény megfilmesítése, amely egyszerre követi a ballada történetét és a muzsika intonációját. A lehetőséget erre a történet valóban balladai tömörsége, kihagyásai kínálják: elég néhány beállításban felidézni a drámai események kulcspillanatait Kádár Kata, a szegény jobbágylány és Gyulai Márton, a gazdag nemesi sarj szerelmi idilljétől Gyulainé tiltásán és ennek nyomán fia elbujdosásán át Kata „elveszejtéséig” és hazatérő szerelme utánahalásáig, amelynek költői megfogalmazása a vízbe fúlt pár „sírjából”, a Gyilkos-tóból kimeredő „kopjafák” képe. A történet hangsúlyait Szőts egy-egy markáns képi megoldással fejezi ki: Gyulainé rideg elutasítását alakjának alsó gépállású felvételével, a hatalmát és szigorát jelképező botjának kiemelésével, a kapcsolat el- és fiának kiutasítását egy kapu belső keretével, majd annak bezáródása után a sötétbe borult képpel; a bujdosást a különféle év- és napszakokat egymásba öltő „időtlen” montázzsal, Gyulainé halálukon túli gonoszságát, a sírjukból kihajtó, összeölelkező virágok leszakítását az asszony alakjához társított béka sziluettjével – vagyis megannyi artisztikus, rendkívül kimunkált, gazdagon variált formaeljárással. A legkülönlegesebb a drámai csúcspont, ahogy a vízbe fojtott lány mintegy kinyúl a habokból szerelméért, és magával húzza a mélybe.

Az artisztikus megoldásokkal azonban Szőts – jó önkritikai érzékkel – elégedetlen volt, ahogy írta, éppen azok „művi, mesterkélt jellege” miatt. Ezt ellensúlyozandó jutott arra az elhatározásra, hogy a szöveget egy balladamondó asszonnyal vagy legfeljebb Török Erzsivel, a népdalok avatott előadójával énekelteti el. A gyártó azonban másképp döntött, s a rendező beleegyezése nélkül Szilvássy Margit operaénekesnőt bízta meg a feladattal, akinek sem orgánuma, sem interpretációja nem felelt meg Szőts elképzelésének, sőt, csak fokozta a film művi jellegét. Mit tehetett mást, mint hogy tiltakozása jeléül levetette nevét a főcímről… A Kádár Kata megvalósítása tehát nem teljes mértékben a rendezői intenciónak megfelelően alakult. Ezzel együtt – s itt sajnos komolyan értendő az „ezzel együtt” formula – jellegzetes állomása a töredékes életműnek, hiszen annak legfontosabb ismérve, a „kozmikus” művészet ideájának jegyében készült.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala