Keresztúton

A magyar filmtörténet egyik bizarr tanulsága, hogy ugyanazon rendező egyszerre lehet a szerelmi fájdalmak és az antiszemita uszítás formátumos szakértője. Kezében könnyzsebkendő, mellkasán nyilaskereszt – valahogy így jelenik meg előttünk Bánky Viktor feledésbe merülő alakja, a második világháború korszakának legtermékenyebb honi rendezője, aki legalább annyira érzékenyen tudta megmutatni a boldogságvágy beteljesítésének korabeli kihívásait, mint amennyire hatékonyan kiszolgálta az uralkodó politikai kurzust. Bánky – ahogy Truffaut mondta Orson Welles-ről – néha jobb kézzel, máskor bal kézzel dolgozott: jobbkezes filmjeiben a kozmopolita városok mételye vagy a felsőbb osztályok gáncsolják a jóravaló vidéki hősöket (lásd a „népi filmek” ciklusát, vagy éppen egyetlen virtigli propagandafilmjét, az Őrségváltást, 1942), balkezes műveiben pedig szerelemért epedő hősök szenvednek (lásd a tragikus románcokat és melodrámákat) vagy botladoznak (lásd a többnyire romantikus komédiákat). A jobbkezes filmekben Páger Antal játszik (Bors István, 1939; András, 1941; Dr. Kovács István, 1942; Szerető fia, Péter, 1942), a balkezes filmekben mindig felcsendül egy „butácska” dal.

Bánky – ahogy erre Pápai Zsolt rámutat a rendezőnek szentelt tanulmányában – egyszerre volt a hamis illúziók gyárosa és kritikusa. Egyfelől politikai rémképeket terjesztett (főként a propagandához igazodó műveiben), másfelől – kivált a szerelmi melodrámákban és a tragikus románcokban – leleplezte a vágyálmok hamisságát, kimutatta az anyagi érdek primátusát a szerelmi érzés fölött, és képet adott a cinizmusra hajlamosító, szorongásos korszellemről. Ennek eminens példája egyik leginkább sikerült melodrámája, a Keresztúton, amely – a Kölcsönadott élethez (1943) hasonlóképp – felülírja a klasszikus melodrámák boldogságszemléletét, és a lemondás katarzisa helyébe a kompromisszum fájdalmas örömét állítja. A cselekmény a szegény házból származó Attovay Editről (Tolnay Klári) szól, aki egy tehetős rokon révén új állást és társaságot szerez, így pedig – miután a hosszas expozícióban legalább tucatnyi karakternek bemutatkozott – megismerkedik gazdag unokatestvére hódolójával, Barta Gusztávval. Ez a „leendő világhírű orvosprofesszor” (a Kirk Douglast gesztusaiban és fizimiskájában is fölidéző Perényi László) meglehetősen kétes erkölcsű kérőként tűnik fel: közelgő házassága dacára (netán éppen a beérkezés szorongása miatt?) zabolátlanul udvarolni kezd a csinosan pislogó gépírólánynak. Ám hiába gyanúsak a szándékai, Gusztáv végül menyasszonya hozományát, sőt, karrierjét is odadobja a semmi kis lányért – mintha egy idő után maga is elhinné saját szédítő bókjait, rabul ejtenék hagymázas szerelmi képzetei, s belehergelné magát a mindent elsöprő vágyakozásba.

A Keresztúton ezt a szemléletet – az egész világgal szembeszálló szerelem koncepcióját – vonja kritika alá. Edit és Gusztáv megtagadják szüleik, feljebbvalóik vagy a józan ész parancsát és az előrejutás lehetőségeit sutba dobva összeköltöznek, ám a polgári boldogság („Villánk lesz. A parkban gyönyörű nyírfák és ezüstfenyők” – búgja Gusztáv a döntés utáni pillanatban) fájdalmasan elérhetetlen marad a számukra. Bánky már-már Fritz Lang melodrámáinak kíméletlenségével lajstromozza a szerelmesek előtt feltornyosuló társadalmi akadályokat: Edit karrierje megreked, mert visszautasítja bujakóros főnökeit; Gusztáv elveszti állását és mentora rokonszenvét, végül anyja hisztérikus rohamban kéri meg a szerelmét, hogy tűnjön el a fia életéből, mert a nyomorba taszítja. Ebben a világban láthatóan semmi esélye a pusztán érzelmi alapokra épülő boldogságnak, és hőseink fejlődése – illetve a történet tanulsága – voltaképpen ennek belátásában áll. A Keresztúton ugyanis nem az amour fou tragédiáját énekli meg a cinikus és anyagias társadalmi közegben, hanem – és ebben érhető tetten a radikalitása – az illúzióvesztés szükségéről és az amoralitás hasznáról mereng: a film legrózsásabb szekvenciáiban Edit átadja magát idősebb főnöke (Ajtay Andor) csábításának, és boldog harmóniában élvezi a luxus örömeit. Bánky – miként azt Pápai Zsolt hangsúlyozza – a lemondás szerelmi áldozatának narratíváját, a mártíromság melodrámai alaptörténetét idézi meg, ám a szerelmi mártírtól megtagadja a valódi veszteséget, s ekként a katarzist: Edit feladja Gusztávot a fiát féltő anyósa kérése miatt, de a lemondása szenvedés és megtisztulás helyett szimplán gazdagságot, és valamiféle szelíd nyugalmat hoz el a számára. Prostituálódva, kitartottként ér révbe a vidéki villában: a Keresztúton olyan világról tudósít, ahol a boldogság csak valamiféle amoralitásban élhető meg.

Bánky filmje kétségkívül az erkölcsi szemlélete miatt figyelemre méltó. Azok a jelenetek tüntetik ki igazán, amelyekben a klasszikus melodrámák morális rendszere látványosan kibillen: ilyen Edit és Gusztáv utolsó, nemi erőszakra emlékeztető szerelmi együttléte (nehezen feledhető, ahogy Tolnay Klári a szobájába törő férfi láttán a karjába harap), és ilyen az alkalmazottját kihasználó főnök és a boldog titkárnő bagolyhuhogással kísért, idilli sétája a vidéki villában. Bánkyt ráadásul izgatja a cégvezetők és a gépírónők közös munkájának erotikája, láthatóan vonzódik az alumíniumgyárakról és hozamokról szónokló férfiak meg a papírra hanyatló nők látványához. A Keresztúton az efféle kiszolgáltatott helyzetek örömeiről és elfogadásáról szól: arról a folyamatról, ahogy a boldogság mítoszának foglyai megszabadulnak az ideáljaiktól, és a világot tagadó szerelem vágyképét feladják valamiféle korruptságában is boldog gazdagság érdekében. Nehéz volna ennél radikálisabb kritikát mondani a negyvenes évek közérzületéről.