Lenz

A marginális újítók és a lázító látnokok kulturális intézménye, a félszáz évig fennálló Balázs Béla Stúdió eredetileg főiskolás rendezőknek kínált gyakorlási terepet a nagy stúdiók árnyékában, s ezért többnyire szerény költségvetésű rövidfilmek vagy dokumentumfilmek készültek a műhely falai között. Ám a nyolcvanas években egyre több itt dolgozó alkotóban felhorgadt a vágy, hogy kipróbálja az egész estés formát, és a korabeli kulturális közérzet is erre motiválta őket. Az „új érzékenység” divatos irányzata olyan BBS-filmeket tett láthatóvá a mozgóképes fősodorban, mint Müller Péter Ex-kódexe (1983) vagy Wahorn András Jégkrémbalettje (1984), és ennek nyomán egyre több avantgárd szellemű rendező csábult el a nagyformához, és tért meg az elbeszélés szelleméhez. De az „új narrativitás” titánjai Sőth Sándortól (A szárnyas ügynök, 1987) Klöpfler Tiborig (Lakatlan ember, 1992) a nagypályán sem alkudtak meg: a hosszú filmek megőrzik a csíkóévek vadságát, és jobbára sérülésmentesen továbbviszik a kisfilmek avantgárd szellemét.

Ez jellemzi Szirtes András „újnarratív” egészestés filmjét, A pronuma bolyok története (1983) után következő Lenzet (1986) is. A kábelesként és elektroműszerészként, majd filmgyári mindenesként induló Szirtes absztrakt-lírai filmekkel tűnt fel a Balázs Béla Stúdióban, amelyekben nagy kedvvel manipulált tájakat és látványokat, s ezen törekvéseit makulátlanul átmentette barokkos színekben pompázó látomásába, a Lenzbe. A Georg Büchner azonos című elbeszélését adaptáló film a címszereplő íróról (illetve az íróként élő pesti tudósról) mesél, aki elegáns kosztümjében vándorol hegyek, völgyek vagy erdei rémalakok között, egészen a nagyvárosig, és ez az utazásnarratíva laza keretet ad a különböző experimentális betétek, a manipulált természeti látványok sorozatához. Szirtes néhány évvel korábban a Hajnal (1980) pazar képkölteményében mesterséges fénybe borítja a sötét házakat, itt pedig sorra-rendre átszínezett és túl- vagy alulexponált tájképeket mutat. S ahogy abban a kisfilmben a felforró víz bugyborékolását kozmikus táncként mutatta meg, úgy most a szélfútta felhők mozgásában vagy a csillámló víz felületében kutatja a nagyobb erők működését; de ezúttal a romantikus vándor, a világ értelmét búvárló hős szemével. A Lenzben régi korok költője néz végig a természeti és társadalmi világon, és a tekintetéhez hozzárendelt, absztrakt közelképeken mintha a dolgok lecsupaszított lényegét, a virág, a kő lelkét, a lepke vagy a hegyeshalmi határőr ideáját látná meg („a természet mindenféle lényét ilyen álomszerűen szívja magába” – írja Büchner Lenzről az eredeti elbeszélésben), hogy aztán megérkezzen Budapestre, a nyolcvanas évek kíméletlenül szürke valóságába.

Szirtes filmje két részre oszlik: a romantikus költő vándorlását a budapesti atomkutató kísérletei követik, és az ősi elemekkel kapcsolatot kereső művész az ősi elemeket fürkésző tudóssá alakul (pontosabban világossá lesz: a vándorló Lenz valójában egy sugárfertőzött atomkutató). E két világ konfliktusa azzal a kérdéssel szembesít, hogy vajon miként őrizhető meg a romantikus szellemiség az elszürkült jelenben, és Szirtes első megközelítésben komikus, végső soron azonban drámai válaszokkal szolgál. Elvégre a fodros ingben pózoló lovag a MÁV-ellenőr mellett szükségszerűen abszurd figurának tűnik, ráadásul a kettős szerepet alakító Szirtes mozgásában is van némi Buster Keatont idéző humor, nem beszélve az emelkedett idézetek használatáról. Ugyanakkor a finálé már az apokalipszissel fenyeget, mert a romantikus individuum (tehát Lenz) a pusztításon kívül semmit sem tud kezdeni a körülötte szétesett világgal. Szirtes filmje valójában a felszabadult romantikus én válságát elemzi a Kádár-kor társadalmi kontextusában, és ezt a romantikus szabadságot magában a filmformában is kifejezi (elvégre a formába íródó személyes szabadság a Bódytól Szászig ívelő „romantikus iskola” sine qua non-ja, legalábbis Forgách András vonatkozó tanulmánya szerint). A Lenz experimentális eszközökkel kutatja a szétesett világ elvét, és egyúttal meggyőzően bizonyítja, hogy a költő és a tudós, pontosabban az absztrakt kísérleti filmes és az atomfizikus lényegében ugyanazzal foglalkozik: mindkettő a láthatatlan mozgások, az ősi elemek, a részecskék kutatója.

A Lenz a nyolcvanas évek sajátos képződménye: ihletett és megfoghatatlan film szerteágazó hatások metszéspontjában. Felfokozott személyessége kétségkívül az új érzékenységhez köti, természetszemlélete Bódy Gábor Psychéjére (1980) vagy éppen Werner Herzog Üvegszívére (Herz aus Glas, 1976) utal. A képkompozíciók Caspar David Friedrichre játszanak rá, a világra csodálkozó absztrakt betétek pedig az amerikai lírai film vezéralakja, Stan Brakhage szellemét idézik (aki szintén a romantika örököse). Ugyanakkor Szirtes karaktere és humora miatt az egész filmet átjárja az irónia. A Lenz egyszerre kineveti és gyászolja a személyiség válságát, de a világ szétesésében valódi szépséget talál, és a posztmodern pusztulást néha fenségesnek mutatja.