Málenkij robot

A második világháború végétől 1948-ig szovjet lágerekbe ártatlanul elhurcolt magyar emberek sorsának feltárásban – több évtizedes kényszerű amnézia után – két dokumentumfilmnek kulcs­sze­repe volt: Gulyás Gyula és Gulyás János a Málenkij robotban, majd néhány évvel később Sára Sándor háromrészes dokumentumfilmben, a Magyar nők a Gulágon-ban (1992) az elsők között szólaltatott meg túlélőket.

A rendezői pályájukat amatőrfilmesként kezdő Gulyás testvérek a hetvenes évek közepétől készítik közösen dokumentumfilmjeiket, s az 1980-as évek elejétől kezdtek foglalkozni a magyar közelmúlt elhallgatott eseményeivel. Túlélők vissza­emlékezésein alapuló történelmi dokumentumfilmjeik meghatározó szerepet játszottak a Kádár-rendszer tabutémáinak feltárásában, és a rendszerváltozás utáni magyar társadalom emlékezetének alakításában. Az első világháború veteránjai idézik fel emlékeiket az Én is jártam Isonzónál (1986) című filmjükben, az ötvenes évek kitelepítéseinek áldozatai szólalnak meg a Törvénysértés nélkülben (1988), Gulagot megjárt férfiak vallanak szenvedéstörténetükről a Málenkij robotban.

A film címével ellentétben a Málenkij robot szereplői Gulag-lágerekben voltak, ahová koholt politikai vádak alapján kerültek foglyok. Málenkij robotra („kis munkára”) a tömeges elhurcolás következtében (például etnikai tisztogatás által német származásúként) került több százezer magyar. Itt a fogság két-három évig tartott, míg a Gulag-lágerek az Urálon túl, ázsiai területen voltak, az elítéltek hét-tizenegy évet töltöttek a koncentrációs táborokban. Két ütemben, 1953-ban és 1955-ben érkeztek haza Szibériából és a Szovjetunió más távoli helyeiről azok a férfiak és nők, akik ezt a reménytelenül hosszú időt, embert próbáló körülmények között túlélték. Az itt szerzett betegségekkel és lelki traumákkal kellett élniük életük hátralévő részében, amit súlyosbított, hogy a Kádár-rendszerben szenvedéstörténetükről nem csupán nyilvánosan nem szólhattak, de – miután megfenyegették őket – még közvetlen hozzátartozóiknak sem beszélhettek. Ahogy a filmben vallja az egyik férfi: „Gyerekeimnek sem mertem elmondani sohasem, amit itt most elmondok.”

A Gulag-téma teljes elhallgatását jól mutatja, hogy Gulyásék filmje egy más irányú kutatás véletlen felfedezéseként jött létre. A bakonyi faluban, Dudaron ötven év elteltével elevenítettek fel egy, a paraszti kultúra változásának bemutatásával foglalkozó kutatást, s Gulyásék eredetileg erről készültek filmet forgatni, mikor rátaláltak a szibériai fogságba hurcolt leventék történetére. A Málenkij robot szereplői tizenhét-tizenkilenc éves korukban ártatlanul elvitt egykori leventék, akik 1944-ben megszöktek a nyilasoktól, és beálltak a bakonyi ellenállók brigádjába. Soha egyetlen lövést sem adtak le, harcokban egyáltalán nem vettek részt, a szovjet hatalom képviselői mégis kényszermunkatáborra ítélték őket. A visszaemlékezések során a hat dudari férfihoz csatlakozik egy kárpátaljai lelkész, akivel a lágerben ismerkedtek meg, s aki hitet adva segített nekik a túlélésben.

Az elbeszélésekből építkező film legfontosabb témái az otthonról való elhurcolás, a fizikai megaláztatások, az elviselhetetlen hideg, az éhezés. Hosszan beszélnek a visszaemlékezők a lágerélet egyik legveszélyesebb jelenségéről is, a köztörvényes bűnözőkről, a politikai elítélteket ugyanis velük egy táborba zárták, és ugyanúgy kezelték, mint a bűnözőket. Az egykori foglyok sorsának fontos része a hazaérkezésük utáni újrakezdés nehézsége, az itthon elszenvedett megaláztatások sora. Az alkotók sokszor olyan helyzeteket hoztak létre, ahol három-négy ember közösen beszéli el a múltat, egymás mondatait fűzik tovább, amely megerősíti, hogy a Gulagot megjárt dudari férfiak sorsközösséget alkotnak. Azt, hogy sorsuknak szűkebb környezetük, falujuk is részese, a film azzal érzékelteti, hogy a felvételek egy része életük színterein, a falu utcáin készült.

A túlélők évtizedekig tartó hallgatásának megtöréséből fakad e dokumentumfilm rendkívüli ereje: a néző érzi, ott, a kamera előtt törnek fel először az elfojtott emlékek. A puritán vizualitású, a szereplők előadásmódjára, gesztusaira össz­pon­to­sító filmben a visszaemlékezők eltérő módon viszonyulnak traumatikus emlé­keikhez, amelyet jól mutat a többször megszólaló testvérpár előadásmódja. Egyikük
nem egyszerűen felidézi, hanem érzelmileg is újraéli és eljátssza a történteket, míg testvére alig-alig mond egy mondatot, inkább elfordul, mintha menekülne az emlékei elől. Mikor a film egyik jelenetében a kilenc évet Szibériában töltött férfi öntudatosan kimondja, hogy „ártatlanok voltunk”, testvére rászól: „Hagyjad ezt, ki hiszi ezt el?” Ebben a mondatban benne van az évtizedek magánya, a kirekesztettség, hogy titokkal a lelkükben éltek hazatérésük után. A múlt eltagadására épülő szocialista rendszer lehetetlenné tette a trauma kibeszélését, amely a lelki sebek gyógyulását segítette volna. A dudari testvérpár beszédes tagja egészen pontosan írja le poszttraumás tüneteit, s elmondja, hogyan tették beteggé még harminc évvel hazaérkezése után is a múlt kitörölhetetlen emlékei. „Éjjel meg akartam fulladni, meg futni akartam.” Az orvosnak aztán beszámolt arról, mi történt vele a lágerben. „Mikor kiöntöttem a szívemet, semmi bajom nem volt. Mintha újraszülettem volna. Engem erről még addig senki nem hallgatott meg.” Gulyásék filmjének jelentőségét többek közt éppen az adja, hogy a tanúságtevők középpontba állításával nemcsak az adott történelmi eseményt rekonstruálták, hanem filmjükkel egyúttal a személyes trauma feldolgozására is lehetőséget teremtettek.