Mezei próféta

A háború utáni átmeneti korszakban a kultúrpolitikában is egyre nagyobb hatalomhoz jutó kommunisták még nem kényszerítették rá a sztálini és zsdanovi elveket a készülő kevés film alkotóira. Az 1948-as államosításig a kormánypártok saját filmvállalatai finanszírozták az egyes műveket, amelyekben a pártideológiák legfeljebb burkoltan jelentek meg. A kommunisták cégénél, a MAFIRT-nél készült Radványi Géza klasszikusa, a Valahol Európában (1947), míg a Beszterce ostromát (Keleti Márton, 1948) a szociáldemokraták Orient Filmje gyártotta. A Kisgazdapárt Független Film Kft.-je támogatta a gyenge minősége miatt betiltott Könnyű múzsát (Kerényi Zoltán – Deésy Alfréd, 1947), míg a Nemzeti Parasztpárt Sarló Filmvállalata állt Bán Frigyes szintén betiltott filmje, a Mezei próféta mögött.

A Valahol Európában, a Szőts István saját cégénél készült Ének a búzamezőkről (1947/1979) és a Mezei próféta nemcsak azért említhetők együtt, mert a diktatúra megtagadta őket (Szőts és Bán művét még ősbemutatójuk előtt tiltották be, Radványi filmjét pedig 1949 és 1970 között nem vetítették még a televízióban sem), hanem mert a magyar realista törekvések ékes példái. Szőts István már Emberek a havason (1943) című klasszikusával ösztönözte kollégáit realista drámák készítésére, azonban törekvéseinek a háború állt az útjába. 1945-ben a rendező Röpirat a magyar filmművészet ügyében címmel átfogó tervezetet írt a filmipar megújításáról, amelyben a harmincas–negyvenes évek vígjátékait és melodrámáit támadta. Szőts a műtermi „fehértelefonos filmekkel” szemben egyszerű embereket bemutató, valós társadalmi problémákkal foglalkozó, eredeti helyszíneken (például az Alföldön vagy a Kárpátokban) forgatott történetek készítésére ösztönözte a magyar alkotókat. A Röpirat azonban süket fülekre talált, az Ének a búzamezőkről és a Mezei próféta betiltása, illetve a „szocialista realizmus” erőltetése miatt a valódi realista törekvések megtorpantak.

Keleti Márton és Gertler Viktor mellett a magyar műfaji film egyik klasszikus mesteremberének tartott Bán Frigyes már a háború előtt is fogékony a realizmusra: A három galamb (1944) óbudai külső felvételei üdítően hatnak a jobbára műteremben forgatott vígjátékok között. A Mezei prófétában és Bán következő, díjakkal elhalmozott sikerfilmjében, az államosítás után készült Talpalatnyi földben (1948) a realista stílus még markánsabb az eredeti helyszíneknek és a parasztemberek bemutatásának köszönhetően. A Mezei próféta forgatókönyve jóval az államosítás előtt, 1945-ben készült: Tamási Áron népi író Vitéz lélek című, saját színdarabját adaptálta Kerényi Zoltán rendező a Kisgazdapárt megrendelésére. A filmet a háború utáni újjáépítés emblematikus művének szánták, amely hitet és reményt közvetít a világégés alatt meggyötört magyar társadalom felé. Ám a Mezei próféta finanszírozása csúszott, és amikor összegyűlt rá a pénz, a Kisgazdapárt vállalata iparengedély hiányában átengedte a forgatókönyvet a Nemzeti Parasztpárt Sarló Filmvállalatának, Kerényit pedig Bán Frigyes váltotta a rendezői székben.

A film forgatása 1947 októberében kezdődhetett el a történet eredeti erdélyi helyszínei helyett a Mátra lábánál fekvő Bodonyban és környékén. A film operatőrét, Makay Árpádot (aki Hegyi Barnabással az Ének a búzamezőkről-t is fényképezte) merész, akár rossz fényviszonyok között készített külső felvételei tették híressé. Makaynak köszönhetően a Mezei próféta külsőleg valóban realista film, balladai és népmesei motívumokat felvonultató történetének didaktikus szimbólumai, naiv vallásossága és optimizmusa miatt viszont jóval gyengébb alkotás, mint a hasonló témájú Ének a búzamezőkről. A Mezei próféta Szőts művéhez hasonlóan a háborút megjárt főhős (Gábor) hazatérésével kezdődik. Gábor szeretne új életet kezdeni, azonban nincs társa, akivel ezt megtehetné. Illetve lenne valaki, mert Gábor beleszeret egy édesapja által túlságosan is féltett fiatal nőbe, Borókába, azonban a férfi örök hűséget fogadott az öreg Ambrus régóta halott lányának, Idának, így Borókát nem veheti feleségül. Míg az Ének a búzamezőkről hőseit az őrület és a bűntudat őröli fel, addig a Mezei prófétában a mese és az irreális melodráma kerekednek felül a keserű valóságon. Bán műve azért sem válhatott a Valahol Európábanhoz és Szőts István filmjéhez hasonló örökzöld klasszikussá, mert történetének társadalmi szálát elnagyolja, sőt elhanyagolja. A Gábor által vásárolt, az újrakezdéshez és az otthonalapításhoz szükséges igavonó szamár Szilágyi Gábor szerint a remény szimbóluma. A film alkotói azonban komikus motívummá züllesztik az állatot és annak eltűnését, amely lehetett volna olyan társadalmilag motivált bonyodalom forrása, mint amilyen Vittorio De Sica Biciklitolvajokjában (Ladri di bicic­lette, 1948) a szegénységben élő hős megélhetését biztosító kerékpárjának ellopása. A cselekmény második felében a szerelmi melodráma miatt háttérbe szorul a szamár keresése, és kiderül, hogy a történet hősé­nek valójában nincs is szüksége a szamárra, mert vele van az Isten, a falu segítőkész kisközössége, továbbá a végkifejletre a szeretett nő is, akivel családot alapíthat. Habár Bán Frigyes művét a klerikalizmus vádjával tartották dobozban, 1947–1948-ban már amúgy is idejemúlttá vált az összefogást és egy jobb világ épülését hirdető üzenete, hiszen Rákosi Mátyásék ekkorra lerakták a sztálinista diktatúra alapjait, és nem voltak messze attól, hogy felszámolják az összefogást jelképező koalíciós kormányt.