Örök megújulás

Sokak szerint a múlt század derekának hazai természetfilmesei nem egyszerűen a legjobbak a világon, de voltaképp ők a természetfilm feltalálói, pionírjai, megteremtői. Ha ez az állítás vitatható is, az bizonyos, hogy a magyar természetfilm – vagy tágabban a népszerű-tudományos film – attól kezdve, hogy megszületik, jó darabig a világ élvonalában áll: Homoki Nagy István (Vadvízország, 1952; Gyöngyvirágtól lombhullásig, 1953) és Kollányi Ágoston alapozza meg a diadalmenetét. Előbbi idővel a populárisabb, játékfilmi megoldásokkal dolgozó formák felé mozdul, utóbbi viszont végig a népszerűsítés és a tudományosság közötti egyensúly megtartására törekszik. Bár a filmtörténeti emlékezet zavarai miatt ma kevesebbet hallani róla, műveit a népszerű-tudományos filmezést rohamtempóban átalakító technikai fejlesztések sem tudták elavulttá tenni. Kollányi Ágoston egyszerre volt költő és természetfilmes, márpedig az igazi líra nem veszti el szavatosságát.

Az esztergomi születésű direktor az egyetemen reálstúdiumokat folytat, matematika–fizika szakon végez 1935-ben. A háború után előbb reklámgrafikával foglalkozik, 1950-től kezd népszerű-tudományos rövidfilmeket készíteni. Már korai műveire felfigyelnek külföldön, Az anyag szerkezetét (1951) Karlovy Varyban, a Bölcsőket (1957) Cannes-ban díjazzák. Utóbbi fesztiválon mindmáig az egyik legsikeresebb magyar szereplő: kisfilmjei 1954 és 1960 között hat alkalommal kerülnek versenybe. Első egész estés műve az Örök megújulás, amelyet bő tíz év után követ a második, Az állatok válaszolnak (1978), továbbá 1983-ban a Noé bárkái. Kollányi Ágoston hatása felmérhetetlen. Munkásságával iskolát teremtett, seregnyi követővel, akik közül kiemelkedik a magyar televíziós természetfilmkészítés atyja, Rockenbauer Pál (Másfélmillió lépés Magyarországon 1–14., 1981).

Az Örök megújulás témája az élet körforgása és folyamatos regenerálódása a természetben az Északitól a Déli-sarkig. Az élet: mozgás, még ha gyakran a mozdulatlanság leplezi is, és Kollányi Ágoston bekémlel a mozdulatlanság mögé. Olyan jelenségeket mutat meg, amelyek nem vagy alig láthatók; vagy azért, mert a föld, a víz mélyében rejtőznek, vagy mert érzékszerveink korlátozottsága emel akadályt a befogadásuk elé. Mikrotörténések miriádja zajlik körülöttünk, amelyeket az emberi szem nem, de a kamera szeme igenis képes észrevenni (a filmet Vancsa Lajos, a rendező állandó alkotótársa és minden idők legjelentősebb magyar természetfilm-operatőre fényképezte).

Kollányi Ágoston tekintete az érdeklődő és csupaszív laikusé, eszközhasználata a professzionális filmesé. Megközelítésmódja nem szofisztikáltan tudományos, hanem a szó legnemesebb értelmében népszerűsítő jellegű, így végig képes a rácsodálkozás örömét nyújtani a nézőnek, ugyanakkor a filmnyelv használatát illetően már korántsem „naiv”: valamennyi eszközt – a montázstól a plánozásig – mesterien alkalmazza. Szép grafikai montázzsal él például, amikor a leopárd szájában hurcolt gazella képére villámsújtotta fákat vág: ágcsonkjaik a gazella égnek meredő lábára rímelnek. Ragyogó továbbá a fajfenntartási ösztön működését bemutató, a párhuzamos és ritmikus montázsra épülő képsor. Kollányi előbb keresztbe vágja a halak, a szarvasbogarak és a gyíkok gyilkos csatáját mutató képeket, hogy aztán a vízi szalamandrák és a szivárványos guppik násztáncát vegye, ezután pedig az ájtatos manó (imádkozó sáska) párzásának horrorját – ahogy üzekedés közben a nőstény felfalja a hímet – közvetítse. A jelenet egyúttal szép példája, hogy a rendező milyen jó érzékkel képes egyensúlyozni a különböző hangulatok között, tudja váltogatni az idilli és delejező momentumokat. A fajfenntartás mellett a létfenntartást bemutató képsorokat is átszínezi ez a megközelítés, a világ pulzálását, pontosabban az élet és halál közötti oszcillációt szemléltetve. Hiszen ami az egyik pillanatban még törekvő élet, a következőben egy másik lény számára a „továbblét” záloga: élelem.

A cím telitalálat: állandóság („örök”) és dinamizmus („megújulás”) dialektikájának megragadása ritkán sikerül olyan szuggesztív erővel, mint itt. A természet törvényei­nek feltárását azonban nemcsak a tematikus anyag – a filmre vett és megmutatott események sora – szolgálja, hanem az elrendezésük módja, a szerkesztés mikéntje: a film sajátos dinamikája és dramaturgiája. A szerkezeti ívet az rajzolja ki, hogy a kezdetlegesebb organizmusok létstruktúráinak bemutatásától a fejlettebb élőlények világának pásztázása felé halad a „cselekmény”: a mikróbáktól és az algáktól indulunk, majd a hüllőktől és a madaraktól jutunk el az emlősökig. Az ember viszont hiányzik a képekről.

Az Örök megújulás a magyar filmtörténet egyik éke, a cannes-i nagydíjas, kilencperces Nyi­tány (1965) egész estés ikerfilmje. Nemcsak a téma (az élet születése), a kidolgozás egyes elemei (a makrófelvételek), sőt konkrét jelenetek (látogatás az életet keltető tojás belsejébe), hanem személyi kapcsolatok is rokonítják a két filmet: az Örök megújulásban Vadász János, a Nyitány rendezője is közreműködött. Miként a csodájára jártak a Nyitánynak, úgy ámultak sokáig Kollányi Ágoston filmjén a világban: húsz év alatt hatvan ország vásárolta meg. Tempója diszkrét, a mai természetfilmekénél lassabb, montázstechnikája nem pattogó, hanem klasszicizáló, „akciói” pedig kevéssé szenzációirányultak, mégis nehéz kikeveredni a hatása alól: az Örök megújulás a nemzetközi népszerű-tudományos filmek fontos tétele, továbbá a legfontosabb hazai mozgóképek – éspedig nemcsak a természetfilmek – között a helye.