Dragomán György: A fehér király

A regény egy romániai iskolás gyerek, Dzsátá szemszögéből meséli el apja elvesztését és a felnőtté válás folyamatát a Ceaușescu-diktatúra legreménytelenebb éveiben, egyben betekintést nyújtva a totális hatalom hétköznapi mechanizmusaiba, illetve a kultúrák, vallások, nemzetiségek együttélésébe. Bár a kötet önmeghatározása szerint regény, akárcsak a Sinistra körzetben, a tizennyolc fejezet sorrendje lényegében – az első és az utolsó kivételével – változtatható, és ezt javarészt A fehér király filmszerű jelenetezése teszi lehetővé.

Amennyiben ragaszkodunk az egymásra következő fejezetek sorrendben történő olvasásához, akkor az antikommunista apa letartóztatásától és a Duna-csatornához való elhurcolásától a kommunista nagyapa temetéséig tartó epizódokkal szembesülünk Dzsátá életéből, amelyek az iskola és a család – a pártállam által szabályozott – tereiben a gyermeklét maga mögött hagyásának a tapasztalatát érintik. A gyermekkorból a felnőttkorba történő átmenetben sajátos szerepet tölt be az apa hiánya, amely beindítja a helyettesítések játékát a szövegben. Már az első fejezetben – mintha csak egy sakkjátszma lenne – a fiú lép az apa helyére, amikor édesanyját házassági évfordulóján egy csokor tulipánnal akarja meglepni, ugyanúgy, mint hiányzó apja tette ezt minden évben. A regény címébe emelt motívumként a fehér király is többfunkciójú. Egyrészt felerősíti az afrika című fejezetben a bábu jelentőségét, hiszen annak zsebre tétele a lázadás eszköze (a figura annak a volt nagykövetnek a képét viseli, akinek az anyja felajánlja testét, ha segít visszahozni férjét a kényszermunkáról). Másrészt arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a fehér király hiánya a sakktábla rendszeréből a családból hiányzó apa figurája lehet; Dzsátá a bábut az apja képe mellett őrzi a kabátzsebében. Bizonyos esetekben azonban a hiány nem pusztán a helyettesítés és helyettesíthetőség előfeltétele, de eredménye is. A főszereplő-elbeszélő Dzsátá a saját nevét sosem mondja ki, megszólításával először Miki bánál, a vak harmonikásnál találkozunk, és ott is csak annyi derül ki, hogy a Dzsátá gúnynév – az igazi tulajdonnév nem szerepel a regényben. Hasonlóképpen hiányt okoz a tulipánlopáskor, hogy Dzsátá direkt nem az iskolai kabátját vette fel, karszám nélkül pedig az idegenek nem tudják őt azonosítani és feljelenteni.

Hiány és helyettesíthetőség viszonyára utal kiváltképpen a Duna-csatornát megjárt Csákány, aki a regény két fejezetében is szerepel. Amikor Dzsátá először találkozik vele, akkor a többi munkás azzal ugratja a fiút, hogy Csákánynak a himlőtől felismerhetetlenségig torzult arca az apját rejti, s Dzsátá egy pillanatra valóban azonosítja is kettejüket a mozdulataik alapján. A második találkozáskor Csákány megmutatja Dzsátának a személyi igazolványát, és azon az eredeti arcképét; ekkor pedig az ő képe is odakerül az eredeti apa fényképe és az apát helyettesítő bábu mellé. Az arcok amúgy is gyakran jelennek meg zavaró tényezőkként a regényben, kizökkentve az elbeszélő diskurzust: a nagypapa krémtől zsíros arcától Miki bá üres szemgödrein keresztül az anya folyton könnyes arcáig vagy többlet, vagy hiány torzítja a szereplők ábrázatát. Ezt a hatást pedig csak fokozza, hogy Dzsátá arca mindössze kétszer tűnik fel az elbeszélésben: egyszer ténylegesen tükröződve Vasököl, a földrajztanár aranygyűrűjében, egyszer pedig csak a tükröződés lehetőségeként a nagypapa koporsójának lakkozott fedelén, ám ahhoz nem lép közelebb a főszereplő.

A diktatúra totalitása a mindennapi életben legszembetűnőbb módon egy saját oksági rendszer létrehozásában ölt testet: Dzsátá például hiába lő tökéleteset a versenyen, az iskola nem jut tovább, vagyis ha a magasabb érdek azt kívánja, a százhúsz pont felét számítják ki. Ez egyben elbizonytalanítja azt is, hogy a fehér király elcsenése valóban lázadás-e, vagy éppen az uralkodó háborús minták megtanulását igazolná vissza a tett Dzsátá részéről – utóbbi esetben a felnőtté válás politikai értelemben is megtörténik. Jól mutatja ezt a házkutatósdi fejezet, ahol a hiány – bár az egész regény e köré szerveződik –, jelen esetben a játékok hiánya a szobájában egészen addig elgondolhatatlan marad a főszereplő számára, amíg diktatórikus mintákhoz nem folyamodik (szekusat játszik): onnantól kezdve gyűjtheti csak játékait egy dobozba, hogy eladja őket.

A gyermeki nézőpont kiemelt jelentőségű a regényben. Egyrészt felveti a prózaműfaj kérdését; azt, hogy apa-, esetleg anyaregény lenne A fehér király, vagy pedig anti-fejlődésregény. Előbbihez kapcsolható az apanyelv kérdése, hogy Dzsátá gyakran idézi apja, nagyapja mondásait, sőt, a valódi neve is megegyezik az övékével. Utóbbi mellett, tehát hogy nem igazi Bildungsromanról van szó, azzal lehet érvelni, hogy a múlt idejű elbeszélés tudatfolyamszerűsége mindig a főszereplő-elbeszélő saját állapotára irányul: Dzsátá tulajdonképpen önanalízisét vezeti végig a regényen, különböző állapotait tárja az olvasó elé. Az elbeszélői szólam effajta (ál)naivitása révén a diktatúrával az olvasó is közvetlenül szembesül. Ezt ellenpontozza, hogy a felnőttek viszont nagyon is belesimultak a rendszerbe, nyelvük uniformizált, és mindannyian személyiség nélküli szerepeket alakítanak. Érdekesség, hogy pont a főszereplő elbeszélői szólamán keresztül rokonították többen a regényt A Pál utcai fiúkkal, illetve a Sorstalanság Köves Gyurijával; bizonyos szempontból ezzel magyarázva Magyarországon kívüli sikerét. A könyvet ugyanis több mint harminc nyelvre fordították le, megjelenését az Egyesült Államokban és Németországban hatalmas siker kísérte. 2017-ben film is készült belőle Alex Helfrecht és Jörg Tittel rendezésében, amely azonban csak mérsékelt kritikusi elismerésben részesült.