Hervay Gizella: A mondat folytatása

Talán nincs még egy olyan költő a huszadik század utolsó évtizedeiben, akinek költészetében olyan szorosan fonódnának egybe a személyes sors, illetve egyfajta közép-európai léttapasztalat tragikumának szálai, mint Hervay Gizelláéban. Nála e kettő kibogozhatatlanul gabalyodik egymásba, s mindkét irányból megközelíthetővé, értelmezhetővé teszi verseit. S bár hányattatásai egy antik tragédiába is beillenének, az egyik jelentős versének, illetve verseskötetének címére utaló, Kelet-Európa szegén fennakadt lódenkabátját bonyolult történelmi-társadalmi-politikai/hatalmi struktúrák nem szűnő szele lobogtatja minduntalan. Személyes helyzetét bonyolította, hogy noha Magyarországon, Makón született, majd egy ideig Budapesten nevelkedett édesapjánál, s csupán kamaszéveiben, 1945–1946-ban került vissza az időközben Romániához visszacsatolt Szilágyságba költözött édesanyjához. Élete nagy része a legnagyobb szegénységben telt, megtapasztalva az űzöttség legszélsőségesebb megnyilvánulásait is, ami szociális érzékenységére és személyes döntéseire is befolyással volt. Az erdélyi líra kiemelkedő alakjával, Szilágyi Domokossal való házasságának kudarca, majd közös fiuk tragikus halála után élete végleg zsákutcába jutott, amin 1976-ban Magyarországra (vissza)telepedve sem tudott már változatni.

Alapvetően költészetének ívét is életútjának, sorsának ilyetén alakulása határozza meg, amit első, immár Magyarországon megjelent versválogatása, A mondat folytatása is bizonyít. Bár a versek nem keletkezésük időrendjében olvashatók, azok mégis az említett sors alakulástörténetét rajzolják ki. A kötet már egy korábbi versére utaló címadásával is jelzi: hazaváltásával – a „fájdalom fegyverei elleni”, a „pusztulás gondolata elleni” lázadás gesztusával – a költő folytatásra: a mondat folytatására készült. Ám újabb személyes tragédiák érik: volt férje, Szilágyi Domokos öngyilkossága, akit az e válogatásba is bekerült, s ugyanezen évben önálló kötetben is megjelent oratóriumában, a Zuhanásokban sirat el; míg az 1977-es bukaresti földrengésben odavesző fiuknak a Kettészelt madár című, szintén 1978-as megjelenésű kompozíciójában állít emléket.

A mondat folytatása ily módon óhatatlanul az átmenetiség, az átmeneti állapot könyve is két léthelyzet: az önazonosság és a kizökkent idő, az önmagával való azonosulás lehetetlensége között. Ezt érzékelteti a Vaságyon című verse is: „Mint aki nem is létezett, / úgy nézünk vissza magunkra / […] / s már azt se tudjuk, mit gondolunk, / mikor azt mondjuk: / jóreggelt.” További jellegzetessége kötetének, hogy abban – kihagyva belőle korai versei perspektíva- és hangváltásait – költészete szemléleti és világképi egységének, egységes értelmezésének kialakítására törekszik. Igaz, első verseskötetét (Virág a végtelenben, 1963), melynek verseiben a lírai én „még túlságosan »benne van« a világban, amelyről mesél” (Balázs Imre József), annak a „félreértett dalolás öröméért írott verseit” (Szakolczay), optimista helyzetjelentéseit, korlenyomatokként is érdektelen történelemidézéseit ekkorra már maga is megtagadta, mondván, hogy előbb fedezték fel őt, mint ő saját magát. S bár a következő – egy keserű, csalódott szerelem s az azt követő kiábrándult magány, illetve a belső szabadságteremtés könyveként is olvasható kötet (Reggeltől halálig, 1966) egyik-másik opusát ugyan már felvette A mondat folytatásába, az igazi váltás a harmadik, a korábbiak ellenkönyveként is olvasható Tőmondatok (1968) című, melyben egyre tisztábban körvonalazódó szabadságigénye már nyílt, s bizonyos értelemben kíméletlen programként manifesztálódik. Így lesz a Tőmondatok a hitvesztés könyve, melyben a „létet kell kibírni” felismerése/döbbenete szervezi egyre inkább világát, s az árvaságot, a gyermekkor hiányát, az otthontalanságot, a hazátlanságot teszi meg kulcsszavaivá. A Tőmondatokban körvonalazódó infernó tárgyiasul, s egyszersmind tárgyilagosul is az öt évvel későbbi Űrlapban (1973): a belülről megéltet kívülről szemléli, a bensőséges vallomás szenvtelen leírássá keményedik (válogatásába, nem véletlenül, ennek már majdnem mindegyik darabját besorolta). Itt már úgy beszél magáról a költő, mintha űrlapot töltene ki, olyan távolságtartással szemléli magát, mintha kívülállót nézne, úgy tekint környezetére, mint egy másik világra, s nem arra, melyben – s amelyet – élnie adatott. Mégsem válik személytelenné, mégis megtartja érintettségét; a költészet javára lemond a költőiségről. Kristályos mondat-, kép- és versszerkezetei kemények, hidegek, de nem engedik továbbugrani magukról a tekintetet, minduntalan mérlegelésre késztetik az elmét. A lehető legnagyobb mértékben fegyelmezi magát, s nem enged utat érzelmei gáttalan áradásának. (Figyelemreméltó az Itt című, túlnyomórészt egy-két szavas sorokból, cím nélküli versekből álló ciklusának groteszkbe, abszurdba hajló nyelvi minimalizmusa, tárgyra-célra összpontosítása, érzelmi visszafogottsága.) Pedig élete poklának kibírhatatlan körei és bugyrai jórészt odébb vannak még; költészete csúcsait jelentő négy könyve: a Zuhanások (1978), a Kettészelt madár (1978), a Száműzött szivárvány (1980) és a Lódenkabát Keleteurópa szegén (1983) csak élete utolsó éveiben, illetve a halála után jelentek meg. A mondat tehát végső soron folytathatatlannak bizonyult számára, illetve, ami utána következett, arra már nem maradtak – nem adattak – elégséges szavai Hervay Gizellának. Hazatérő kötete azonban így is láthatóvá teszi azokat a kapaszkodókat és stációkat, melyek költészete csúcsaihoz elvezették.