Márton László: A nagyratörő

Márton László tizenöt évet átfogó drámaírói életművét három kötet, a Lepkék a kalapon (1987), a Carmen (1991) és A nagyratörő (1994) fémjelzi. A szerző alkotói figyelme a provokatív, avantgárd „rémbohózatokat” (A római hullazsinat, 1979; Lükurgosz, a húsleves, 1985) és regényadaptációkat (Kínkastély, 1983; A szabadság vendége, 1984; Lepkék a kalapon, 1985) követően a kilencvenes években fordult a történelmi dráma műfaja felé. A nagyratörő a kolozsvári magyar színjátszás kétszáz éves évfordulójára kiírt pályázatra készült 1992-ben, ahol megosztva elnyerte a fődíjat. Az író egy pályaszakasz nyitányát jelző, egyedüli kiérlelt színpadi munkájának tartotta művét, amely új irányt adott tájékozódásának: „Írás közben jöttem rá, hogyan lehet a történelmi tény látomásos erejét mozgósítani, a tényekről alkotott különböző vélekedések feszültségét kihasználni, s hogyan lehet mindezt valamilyen teherbíró konstrukcióban elrendezni.” A mű kétségtelenül határvonalat jelent, egyrészt lezárja a drámaírói munkák sorát, másrészt megnyitja a történelmi téma fikcionális feldolgozásának perspektíváját. Márton ugyanis 1994-ben felhagyott a színdarabírással, a színházi élettel való szakításának okát az írói autonómiát korlátozó színházi intézményrendszer kontraszelektív működésében jelölte meg, de a váratlan elfordulás abból a csalódásból is eredt, hogy 1996-ban semmi esélye nem látszott A nagyratörő színpadi előadásának.

Márton szomorújátékának az a tény kölcsönöz drámatörténeti jelentőséget, hogy a rendszerváltozást követően a történelmi dráma érdemi megújítására tett egyetlen színműírói vállalkozásként értékelhető. A drámaciklus szerkezetileg A nagyratörő, Az állhatatlan és A törött nádszál művekből épül fel. Erdély historikumát Márton Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem ellentmondásos személyiségének és hatalomgyakorlásának bemutatásán keresztül idézi fel. A témaválasztás nem előzmények nélküli, Báthory életét Fáy András (A két Báthory, 1827) és Veress Dániel (A véres farsang, 1971) is feldolgozták színdarabjaikban. Az író múltszemléletében elsősorban a 16. századi magyar történelem jelenti az irodalmi fikcióalkotás emlékezeti rétegét. Az Átkelés az üvegent (1992) követő alkotói periódus egyik fontos ismérve a historiografikus emlékezet esztétikai szerepének felértékelődésében figyelhető meg, melynek kitüntetett tárgyát a barokk korszak ábrázolása jelenti. A nagyratörő eseménysora a tizenöt éves háborút kísérő politikai küzdelmek viszonylag rövid időszakát (1593–1598) fogja át. A múltábrázolás egy feltartóztathatatlan hanyatlástörténet elbeszélésére épül, amelyben a békeidők jólétét élvező fejedelemség a kezdeti katonai sikerek után elveszti függetlenségét, s a Habsburgok birtokába kerül. A színre vitt történelmi múlt egy etnikai (magyar, szász, székely, német, török, olasz) és vallási (katolikus, protestáns, muszlim) értelemben is sokszínű világ képét mutatja, amelyben a saját közösségi és egyéni érdekeik képviseletében fellépő szereplők kaotikus és véres küzdelme rajzolódik ki.

A két világhatalmi érdekszféra (Oszmán és Habsburg Birodalom) külső szorításán és saját belső megosztottságán felülkerekedni képtelen Erdély bukásának oka Báthory politikusi gyengeségében rejlik. A fejedelemség és vezetője között sorsazonosság áll fenn, a külső és belső támasz hiányából eredő zavaros állapot egyaránt jellemzi közösség és egyén helyzetét. A kiismerhetetlen fejedelem nem képes megfelelni az uralkodói pozíció elvárásainak, s színészi alakoskodással igyekszik kompenzálni, hogy nem képes sem önmagának, sem országának ura lenni. Márton történelmi drámájának egyik legfontosabb újítása, hogy alapjaiban teszi kérdésessé a konvencionális uralkodói hőskaraktert, s a történelmi személyiség identitását a színész-szerep kettősségben rejlő kritikai potenciál révén lebontja. Az azonosítható alany hiányára épülő szerepjáték szubverzív hatása egyszerre defigurálja Báthory alakját és leplezi le a drámatípus fikcionális illúzióját.

A nagyratörő drámai szituációját az uralkodónak a hatalomhoz való labilis, bizonytalan viszonya hordozza, ami Báthory fejedelmi címről való lemondásában realizálódik. Az első leköszönést követően Báthory egy kíméletlen vérfürdővel és a Krisztierna hercegnővel kötött házasságával még visszatér a hatalomba, s átmenetileg sikerül a török portával szemben Nyugat felé orientálnia Erdélyt. A végkifejletet azonban újabb lemondása és a hozzá hű kancellár, Jósika meggyilkolására kiadott parancsa jelenti, a darab a történelemalakító uralkodói szubjektum felszámolásának folyamatára ily módon az önkéntes hatalomvesztés aktusával tesz végérvényesen pontot. A szomorújáték recepciójának fontos része, hogy színházi bemutatójára végül sor került, a trilógia első része 1992-ben Kolozsvárott volt látható, ezt követően az egri Gárdonyi Géza Színház Csizmadia Tibor rendezésében 2008 és 2010 között mindhárom részt sikeresen színpadra vitte.