Szilágyi István: Agancsbozót

A Tiltott könyvek szabadon sorozatában kiadott kötet, amely a megjelenését követő esztendőben elnyerte a román írószövetség díját, több mint két évig készült, a Ceauşescu-diktatúra cenzúrája miatt a megjelentetés reménye nélkül. Olyan regényt akart írni – mondta Szilágyi egy interjúban –, amelynek nincs köze sem a múlthoz, sem a saját örökségéhez, sem a Kő hull apadó kútba (1975) tájnyelvi gazdagságához: „amiben nincs semmi a letűnt világból, hanem csak az ömöljék a könyvoldalakra, amit én élek meg, illetve ami ebből a korból az idegrendszeremen átpasszírozza magát”. Tehát az általa „megszerzett” világ – nyomatékosította, három élménypillért nevezve meg: a természetimádatot, a művészetet és a munkát.

A regény alaphelyzete: a magát később Deresnek nevező férfi, akinek a személyi azonossága sosem derül ki, arra eszmél, hogy egy irdatlan magas hegy sziklapárkányánál, egy barlangnyílás előtt ül. Barangolásai közben vélhetően egy omlás sodorta oda; valakik már bekötözték a sebeit, ám nem az a három férfi, akik a barlangban fegyvereket kovácsolnak, s akiknek az előélete, sorsa mindvégig kiderítetlen marad. Nevet is, az ősi epikai-eposzi eljárásokra emlékeztetően ő ad nekik, így különbözteti meg Vulkánt a szelíd, karvalyképű Héfától, a gyűrt bokszkesztyűfejűtől és Ilmártól, a jámbor szakállastól. A helyet, ahol összezárva élnek és pengéket, késeket, majd kardokat kovácsolnak, szintén ők nevezik el: Hádész a magasban. A talányos, oximoronos-allúziós megnevezés utalhat az alvilágra, célozhat ennek istenére, aki a halottak hozzátartozóinak könnyeiből és sóhajaiból alkotta meg a föld érceit. De fölerősítheti Illyés Gyula versének (Haza a magasban) szellemi, érzelmi sugallatait is. A sziklahámor fenti világa a lentivel – akár csak a mesékben – egy csörlős-kosaras szerkezet révén tartja a kapcsolatot. Az „alvilág” szintén meg nem nevezett szereplői küldik fel a sokszor ínyenceknek való élelmiszereket, a különböző eszközöket, főként pedig a rendelkezéseiket, mit csináljanak. A közöttük kialakult helyzet az egymástól való függőségé és az egymásra utaltságé. Bár eljutnak a felismerésig, hogy „valami gyalázatos hatalom” uralkodik felettük, azt „Velünk Rendelkező Szándéknak” hívják, nem parancsuralomnak.

Deresnek eleinte tetszett a „valami képzeletbeli, régi, fifikás iparos világ logikájára” emlékeztető berendezkedés, elfogadhatónak tartotta, hogy ők négyen meg akarják menteni a kovácsmesterség ősi fogásait. Később felvetődött benne, hogy a helyzettel való azonosulást „diabolikus manipuláció vagy összkomfortosított kényszer idézi-e elő, hisz a lélek, a tudat igyekszik így is, úgy is »elviselhetővé, lakhatóvá« tenni a maga számára” a világot. Nincs mód tisztázniuk, hogy „már rég valami abszurd létállapot önkéntesei-e”, vagy „csupán nyomorgató kényszerhelyzetnek” engedelmeskednek. Felfogásuk szerint az ember könnyebben fogad el egy új helyzetet, és „honosodik idegen környezetbe, ha azt, amit odahagyott, pokolnak hiszi”. Más szavakkal, de ugyanazt hangoztatják: együttlétük során „hűségesen sorompóba” állították minden „önámító és önszuggesztiós” készségüket – amit úgy értenek, hogy szinte a sajátjaikként fogadták a Velük Rendelkező Szándék döntéseit. Sokféleképpen írják körül paradoxonba foglalt jellemzőjüket: „ez a csodálatos, ez az iszonyú tehetetlen engedelmesség”. Ezt kezdték megtagadni, amikor végigpróbálták a vasmegmunkálás módozatait, „újra kovácsolták a kardtörténelmet”, és eljutottak oda, hogy a damaszkuszi pengét egy rabszolga testébe mártva kell majd hűteni s erősíteni. Deres megrökönyödik a saját lehetséges rabszolgalétükön nevető társai viselkedésén, és feltételezi, őt szemelnék ki áldozatnak. Szökésre szánja el magát, nem tudván, hogy a másik három már hamarabb leereszkedett a csörlős szerkezettel az alattuk húzódó, kijáratánál „szegesdrót-kerítéssel” és öszvérhajcsárokkal védett szurdok romerdőfáinak hegyes csonkjai közé. Látja, ahogy az agancsbozótban Héfát lelövik az őrök.

A tragédiáról az „emlékező” Deres számol be, egy képernyő előtt élve át a velük történteket. A kinti-lenti világban nem esett tehát bántódása. A történet lezárása alapján nehezen igazolható a könyv némely értelmezése. Például, hogy „a hibátlanul működtetett hegyi műhely a munkatáborok, fegyenctelepek, gulágok, börtönök, büntetőtelepek jól kipróbált keleti mintái alapján szerveződik” (Thomka); s hogy „soha senki ilyen erővel, ilyen intenzitással, ilyen mély átéléssel meg nem írta a kelet-közép-európai kisebbségi létezés – eme abszurd hámori létezés – egzisztenciális drámáját”. A regény nyelve az elbeszélés többszólamúsága következtében kevésbé van drámaira hangolva. A történetek megszólaltatói s egyben értelmezői négyen vannak: az író, a játékmester, a narrátor és a főhős. Az utóbbi így jellemzi a három „kovács” társát: „Mintha csak labdáznának a szöveggel, hintáztatnák, lebegtetnék a szavakat”. A játékosság kiterjed a munkafolyamatok, tárgyak szerfölött aprólékos leírására éppúgy, mint a főleg a Deres emlékeiben sűrűn felbukkanó különböző külföldi úti élmények, múzeumi látogatások esszéisztikus felidézésére is.

Az elemzésekben gyakran felmerült a műfaji besorolás kérdése. A legtöbben a negatív utópia (disztópia) mellett érveltek, amely a szatirikus-groteszk fantasztikum műfaji képződményei közé tartozik. Egy átfogó értekezés napjaink antiutópiái legérdekesebb vonásának tartja, hogy nehéz eldönteni, melyik totalitarizmus ellen szólnak, és nyugtalanító tanulságuk szerint a hatalom megfoghatatlansága és a hatalomról, politikáról való gondolkodás eltunyulása vagy megszűnése bizonyos nézőpontból fenyegetőbb, mint a totalitárius állam erőszakgépezete. A hádészi barlang pedig éppen úgy jelenik meg, mint olyan fantasztikus univerzum, amelynek az ember számára minden okot beláthatatlannak „láttató” pándeterminizmus a meghatározó sajátossága.